Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A pedagógus visszanéz

mszminiszter szinte mindig nekem ad igazat — akár egy korábbi rendelet visszavonásával is? Egy másik sarkalatos (beugrató?) kérdés: rrklyen volt a régi diákság a mostanihoz viszonyítva? Nos, a kérdés mint probléma is, túlságosan komplex, s ma sem lehet egyértelműen eldönteni. A régi gimnázium szempontjából vitathatatian előny volt, hogy a növendékanyagot zsenge, tízéves korban vehettük kezelésbe, s alaposan megróstálhattuk az ötödik osztályig, mely a mostani első gimnáziumi osztálynak felel meg: a 60—70 elsős nagyobbik fele vagy nem volt alkalmas továbbtanulásra, vagy nem is akart, mert másfelé orientálódott. A felső osztályok 25—30 tanulójával aztán igen jó eredményeket lehetett elérni az érettségke. Nemigen kekett még külön felvétek az egyetemre. Viszont ma más szelek fújnak: nemcsak a demokratizmus követelte meg az iskolák teljes átszervezését, hanem a modern idők követelményei sem elégedhetnek meg a kevesek kultúrájával. Inkább engedünk valamit a színvonalból, de szélesre tárjuk a kapukat. A mélykultúra és a széles kultúra problematikája ez, s mint üyen, változott alakban ma is megvan. A sokféle igen hasznos szakközépiskola mekett az „általános gimnázium" még mindig a régi tendenciát őrzi, de ezen belül is, a „tagozatos" osztályok máris inkább a mélybe akarnak fúrni, ha csak bizonyos kányban is, nem is beszélve a „kiválóak iskolájának" akkor is, ma is vissza-visszatérő fantomjáról. De visszatérve „történetünkhöz": eljött az idő („a fordulat éve"), mikor három nyelvi szak is kevés volt az üdvösségkez. 49-től kezdve én is, mint más, 4 nyári tanfolyam után megszereztem oroszból is a képesítést. De ezt is már „menet közben", hiszen kezdettől fogva tanítottuk is egyben. Biz ez rohammunka volt! S mivel nekem megvan az a rossz tulaj donságom, hogy addig ki nem mondok idegen nyelven egy mondatot, míg nem érzem, hogy az „grammatice" kifogástalan, minket meg még akkoriban nemigen vittek a Szovjetunióba az élő nyelv gyakorlására, hát én itt bizony — az előre besulykolt társalgási anyag meüett - nagyobb súlyt fektettem a pontos nyelvtani ismeretekre, mint azt eddigi modern nyelvtanítási gyakorlatom megengedte volna. Ennek viszont — a későbbi hírek szerint — az egyetemen látták hasznát diákjaim. Hát ki tud itt igazságot tenni? Az idő azonban nem áU meg, s hozza egyre az újabb és újabb feladatokat. Néha akár visszafelé is. 56-ban elkerült az intézetből az egyeden latin szakos tanár, s mivel én még 8 évig kemény latint tanultam az iskolában (s bevaUom, Horatius miatt nagyon szerettem), a francia meg amúgy is leánya a latinnak, hát lehetett volna-e másképp, mint ahogy lett: 15 évig én lettem egyedül az intézetben a latin tanára. De ez volt utolsó kalandom (mármint az intézetben). Viszont itt, a latinban nem sokat grammatizálgattunk, a régi gyakorlattal ellentétben: éreztem, hogy a klasszikus műveltség végveszedelmében nem az abl. absolutusra