Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A pedagógus visszanéz

nyarán — a Donnál kötöttem (kötöttek!) ki. De a felszabadulás után is folytattam, ahol abbahagytam. Csak most már abszolút vegyes karral, hisz a szoprán-altot leányok énekelték. Sőt hamarosan, 1947-ben még törlesztettem is Kodálynál: egy különösen szerencsés összetételű énekkar évében mi magunk adtuk elő a Háry Jánost. Az intézet kiürített dísztermében (konviktusi háló volt), magunk eszkábálta színpadon, teljesen saját eszközökkel, alkakrklag összehozott zenekarral. Es a darab hatszor ment szériában. Mezőkövesden! Soha így más darab, se azelőtt, se azóta. Azt hiszem, ez volt tanári pályafutásom legnagyobb élménye s tán legnagyobb teljesítménye is. 1938-ban rámsózták az igazgatóhelyettességet is. Bár az adminisztrációt, statisztikák készítését, egyáltalán az kodai ülőmunkát sose szíveltem, ebbe is beleragadtam 19 évig. Viszont megvolt egy jó oldala is: nekem kekett rendeznem az iskolai ünnepélyeket. Ez ugyanis igen megfelelt izgő-mozgó természetemnek. Az énekkarnak úgyis mindig nagy szerep jutott az kyesmiben, no meg, — hogy szavamat ne felejtsem - az önképzőkör vezető tanára is én voltam, így hát nagyon jól összehangolt munkát lehetett végeznem — önmagammal. Sűrű munkámba egyébként osztályom arravaló tanulóit is bevontam, s így kitűnő segítséget is kaptam — munkára, szervezésre nevelés örve alatt. [Intermezzo: ágyúszó mekett, mélyrepülők idegtépő robaja alatt. Mivelhogy magjuk is volt! 1942 nyarától mint tartalékos tüzérhadnagy („szakma" tán ez is?) a fronton. A Don mekett közvedenül és — onnan visszafelé is. A visszavonulás alatt másfél hónapon keresztül mindennap otthagyhattam volna a fogamat (mint annyi ezer derék magyar katona), ha nem jön egy csoda. De jött. Mindig jött, mert még mindig itt vagyok. Mint élő tanú és egyben tanulság a jelen s a jövő számára. Mert a méltatlanul és oktalanul elszenvedett pokol is emberformáló erő, s bizonyára ott lesz a nyoma egész további tanári munkámban. Akkor hát mégse intermezzo? Mégis szerves része volna a pályafutásomnak?] És kát az átmenet? A 180 fokos fordulat a felszabadulás után. Mindig megkérdezik, nehezen ment-e? Nos, nem volt nehéz, mert nem kekett. Én ugyan sose voltam „mozgalmi ember", s a csahosok az első zűrzavaros években nem egyszer reakciósnak is mondtak, de az igazság az, hogy azelőtt is mindig „népből jött" szociáks gondolkodású ember voltam, viszont azután se dőltem be semmiféle oktalan szélsőségnek, megmaradtam a helyesnek tartott úton. Csak egy aprócska párhuzam: „azelőtt" egyszer ráizent a helybek plébános az igazgatóra, tud-e róla, hogy az önképzőkörben „földet osztanak", az egyházi nagybktokokat is? Viszont „azután", ka egyik-másik megnövekedett szarvú növendékem is felelősségre vont egyben-másban, cigarettázás ügyében stb., hát megkérdeztem, nem veszik-e észre, hogy amit most bennem kárhoztatnak, abban néhány hónap múlva a nagy Révai kul-