Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A pedagógus visszanéz

éreztem, hogy a magyar szellemnek sokkal nagyobb az affinitása a franciához, mint a némethez. A harmincas években különben országosan is látszott kodaknunk bizonyos köreiben üyen tendencia, s keü-e mondanom, mit jelenthetett ez az előretörő hiderizmus eüensúlyaként? Nos, ha ugyanaz a tanár ugyanabban az osztályban ugyanazzal a tanári lelkksmeretességgel tanítja hat évig a németet és négyig a franciát, s a tanulók érettségke mégis jobban tudnak franciául, mint németül, — akkor ugye keüett ott valami többletsúlynak lennie, ami mindig a francia serpenyőt nyomta le a mérlegen. 1937 tavaszán meghalt a főkántor, mindnyájunk kedves Pista bácsija, aki a gimnáziumi kórust kezdettől fogva vezette. Temetésén — hogyhogynem - nekem keüett az énekkart vezényelnem. Talán mert az ő énekkarában magam is végigénekeltem a 8 év alatt mind a négy szólamot? Vagy mert utolsó éveiben éppen engem küldtek be mindig a karénekórákra, hogy tartsam a gyengülő fegyelmet (másodáüásban)? Vagy talán mert néhányszor csakugyan vezényeltem is, de az akkoriban divatos (magam szerkesztette) szavalókórust? Akárhogy volt is, de lement szerencsésen. Azt aztán már hosszú lenne elmondanom, hogyan történhetett a továbbiakban, de attól fogva kerek 25 évig vezettem az intézet vegyes karát... S mindezt minden zenei (vagy éppen szakmai) előképzettség nélkül, pusztán lelkesedésből és (megintcsak) „mert szükség volt rá". De honnan ekkora lelkesedés? Hisz én (mint annyi más kortársam) teljes zenei sötétségben tévelyegtem abban a világban, amikor még a rádió se volt általánosan hozzáférhető! Am egyszer az egyetemen egy potyajeggyel betévedtem az Operaházba, amikor véledenül éppen Kodály Háry Jánosát adták. Nos, ami ott történt velem, azt csak zenei sokknak nevezhetem. Mintha régi paraszti őseim vérén át folyt volna ereimbe az évszázadok csatornáin keresztül ez a zene, s én most egyszerre — „ráismertem". Attól fogva rajongója lettem Kodálynak és a népzenének, a népdalnak, s nekem tőle, Kodálytól vezetett az út Beethovenig, Mozartig s tovább is, most már végig, aztán vissza is Bartókig. Hát ez csinált belőlem karvezetőt. És ebből mint karvezető sem engedtem. El lehet képzelni, mit szólt Kövesd zenéden népe ezekhez az újmódi kórusokhoz, még ha Bárdosék enyhébb tálalásában kapta is sokszor. De lassan mégis mi győztünk, s akkor már a népdalokon túl bevette a remek barokk madrigálokat, a templomi éneklésben pedig akár Palestrinát is. Diákjaim dicséretére meg keü jegyeznem, kogy a merész újításban mindvégig lelkesen kitartottak meüettem. Van hát zenei népnevelés is: muszáj volt művelődnie, mást nem kapott. Akkoriban élte vkágkorát a Kodály életrekívta Éneklő Ifjúság mozgalom is. (Az olvasónak észre keü vennie: mennyke tapadt ez a tanári munka mindig a kor áramlataihoz, ha úgy tetszik, akár divatjához is.) Ennek a zenei mozgalomnak a székemében rendeztünk mi is évente „dalosünnepet". Egészen addig, rninden évben, míg aztán 1942