Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

A pedagógus visszanéz

Petőfi vagy akár Radnóti is (hogy csak kikapjak néhány nevet a sok közül) pusztán emberségénél fogva is óriási hatást tehet a tanulóra egy ráhangolt tanár kezéből, még ha egy sort se ktak volna is életükben. így minden kodalomóra a szó legteljesebb, legmélyebb érteknében életre nevelő „osztályfőnöki óra" is lett. De hadd hívjam fel itt a figyelmet egy látszólag formai elemre is az irodalomórákon. Jobb megértés kedvéért egy kicsit vissza kek mennem az időben. Hetedikes gimnazista koromban én éppen tragikus színész szerettem volna lenni (persze úgy, mint néhány évvel korábban hajóskapitány, vagy még régebben Old Shatterhand), s így igen sokat szavaltam otthon a Bánk bánból vagy egy-egy monológot Az ember tragédiájából — tükör előtt. A hobby már az érettségin komolyra fordult: épp a Bánk bánt kaptam magyarból véledenül, s én - némi összekötő szöveggel — teljes húsz percig szavaltam egyfolytában az elképedő bizottságnak, pedig még csak a harmadik felvonás végén jártam. Azontúl aztán Katona és Madách, és később a Csongor és Tünde is, parádés órának számított egész tanári pályafutásomon: a tanulók mindig tudták méltányolni a — mit mondjak? — színészi teljesítményt, a szó ereded, szuggesztív értelmében. Bizony a szabad, ne mondjam: szárnyaló előadás mindig megteszi a magáét: a költői mondanivaló hitelét hatalmasan megnöveli, ha szavai nem könyvből, hanem szívből jönnek. Mi már a gimnáziumban elég sok verset megtanultunk könyv nélkül, de egész pályámon folyton s egyre újabb anyag tapadt rám. S mkyen különbség, ha az ember a költemény bemutatásakor a prelekciót csak mímelni látszik, vagy épp féke is tolja a könyvet, s úgy vakja a költő igazát, mindia a sajátja volna! Csoda-e, ha így a tanuló is azonnal magáénak érzi? A magyar líra, épp kodalmunk csodálatosan gazdag része, így lett, így lesz az emberré s magyarrá nevelés legközvedenebb eszköze. Talán itt kek megemlékeznem arról, hogy még Pesten, az egyetemen előkészített bölcsészdoktori szigorlatot is már innen, Mezőkövesdről tettem le, s disszertációm (A magyar társadalmi dráma története) professzorom jóvoltából az „Irodalomtörténeti füzetek" című sorozatban pont az 50. számként jelent meg nyomtatásban. S ha már itt tartunk, hadd jegyezzem fel azt is, hogy szinte a háború végéig (a doni kirándulásig!) elég gyakran jelent meg tőlem egy-egy tanulmány, de főképp esszé (az én „műfajom") országos folyókatokban is. Mindez a jövő terveit lett volna hivatva szolgálni, de hát ezeket elfújta a háború viharszele. Egyébként érdekes és talán jekemző is, hogy diákjaim jobban ismerték és olvasták ezeket a cikkeket, mint akár tanártársaim, nem is szólva a kövesdi „nagyközönségről". Ismét a tanári munka. Hogy mennyit jelent a tanár hozzáállása a tantárgyhoz egyébként is, azt én saját magamon mérhettem le. A két modern nyelv közül ugyanis én magam a franciát szerettem jobban. Mindig is úgy