Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

„Környezetszennyezés" beszédünkben

„Környezetszennyezés" beszédünkben Úgy txinik (legalábbis első körültekintésre), hogy manapság többet törődünk „édes anyanyelvünkkel", mint talán valaha is Kazinczyék nyelvújítása óta. Rádióban, televízióban, sajtóban egyaránt állandó rovatot kapnak a nyelvhelyesség kérdései, vetélkedő-sorozatokban, itt is, ott is, diákok, felnőttek is, összemérik tudásuk, nyelvérzékük erejét, nyelvészek irtogatják a hibákat, szemezgetnek pongyolaságokat, jutalmakat tűznek ki verseny-példamondatokban a legjobb megoldásokra. Es mégis — úgy tűnik nekem - van egy terület, melyhez mintha nem mernének hozzányúlni a nyelvjobbítók. Mintha attól tartanának, nem elég erősek a nyelvi sznobizmussal szemben, mintha átakanák a mi „parlagi" magyarságunk nyers elevenerejét szegezni szembe az idegenből jövő szennyező anyagokkal, amelyek nyelvünket csúfítják lépten-nyomon, s gyakran éppen ott, akol legjobban kekene s lehetne ügyelni az élőbeszédre: (mondjuk csak óvatosan) kommunikációs intézményeinkben, nemcsak itthon, hanem külföldön még sokkal inkább (bár ez utóbbi esetben semmit sem tehetünk —, csak annál jobban fájhat nekünk). Hogy megértsük, mkől van szó, a vüágosság kedvéért, s tán egy kissé merészségem mentségére is, előrebocsátok néhány alapvető elvet, melyek alapján véleményemet a nyelvi jelenségekről megformáltam. Számomra legfőbb elv: magyar nyelvünk, beszédünk (gondolkodásunk) tisztaságát semmiféle idegen zöngének nem szabad megzavarnia, semmiféle idegen elemnek szennyeznie. Konkrétul: összefüggő magyar beszédben csak olyan hangok, hangsúlyok fordulhatnak elő, melyek ősi nyelvi hagyományként maradtak ránk és élnek bennünk. Még konkrétabban (és most más szankcióval): szkiházban, hangosfilmben, rádióban minden magyarul „megszólaló" (külföldön is, ha magyarul beszél) úgy beszéljen, hogy százak, ezrek, sőt most már igen sokszor mikiók előtt felel „édesanya-nyelvünk" tisztaságáért, sajátos jekegének megőrzéséért. Nos, hogy ennek a (gondolom, mindenkitől elfogadható) alapelvnek súlyos vagy kevésbé súlyos sérelmeit megvüágítsam, most itt csak három kérdéscsoportot érintenék példaképpen: 1. Nyelvünk egyik sajátos magyar hangja a zárt, rövid „a": ajtó, asztal, vakablak szavakban. Az ismertebb idegen nyelvekben ehelyett majdnem mindig nyílt (ikabiáks) a-t találunk (mint nálunk is tájnyelvben a palóc „ápam" szó első szótagjában). A magyar beszéd jeUegzetes hangzását, a szavak harmóniáját (legalábbis az én fülemben) csúnyán megtöri, ha az idegen eredetű, de nyelvünkben már meghonosodott szavakban (talán kényeskedés-