Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

személyek voltak és tevékenységükkel, ellenállásukkal a történeti hősök közé emelkedtek. Ez a kép róluk a néphagyományban még akkor is megmaradt, amikor ennek a „rétegnek" a tevékenysége közönséges bűnözéssé alakult. A betyár szinte állandó beszédtémaként szerepelt a nép körében szinte az egész 19. század folyamán. Gyakran közveden kapcsolat és személyes élmény is hozzájárult a betyárokról kialakult képhez. Voltaképpen minden feltétel adva volt ahhoz, hogy a betyár a dramadkus szokások, a népi színjátékok szereplőjévé váljon. A betyár színpadi hősként már a múlt század elején megjelenik, s ez jól mutatja az iránta megnyilvánuló érdeklődést. Az egyik leghíresebb magyar betyárról, Angyal Bandiról írt és 1812-ben bemutatott színmű a magyar betyárromantika első színpadi képviselője, amelyben már megjelennek azok a genre-alakok is — kocsmáros, bíró, vándor szlovák árus (yyolcsostót) —, akik a későbbi népszínműveknek és népi játékoknak is kedvelt alakjai.

2 Ebben és más korai darabokban már megtalálhatók mindazok a jegyek, amelyek mindvégig jellemzők voltak a betyárokkal foglalkozó színművekre. A sejtelmes romantika váltakozik valós realizmussal. A betyár igazi hős vagy jellegtelen, szánalomra méltó figura. Csak ritkán jut kifejezésre társadalombírálat, a fennálló rend elleni megnyilvánulás. Ugyanakkor a betyár idealizálása, gyakran mesei hőssé való emelése jól megfigyelhető a néphagyományban. A dramatikus játékok betyár alakja hűen tükrözi ezt a felfogást. Betyármaszkos alakoskodó a magyar nyelvterületen elsősorban Kelet-Magyarországon, ÉszakMagyarországon és a Nagy-Alföldön fordult elő. De felbukkant erdélyi területeken is. A felvonulós játékban és a szobai jelenetek egy részében a betyár csak mint mellékszereplő vagy mint különösebb funkcióval nem rendelkező jelmezes alak lépett fel. Ezekben a játékokban szöveges szerepük általában nem volt, olykor némán vettek részt a felvonulás menetében, a fonóban, a lakodalomban stb., s a többi alakoskodóval együtt táncoltak, nótáztak és bekapcsolódtak az improvizált jelenetekbe, tréfálkozásokba. A betyárok a dramatikus szokásokban a szatmári és az erdélyi területeken a farsangi fonók idején vettek részt, az észak-magyarországi falvak fonóiban a jeles napi időszaktól függedenül is megjelentek. Véleményem szerint a betyároknak a játékokban való előfordulása nem függvénye valamilyen szokáskörnek; az egyes alkalmakon való szereplésüket a helyi hagyományok alakították ki. A betyár megjelenítésére a romantikus szemlélet erősen rányomta a bélyegét. Különösen jól mutatja ezt az öltözet, a betyár jelmeze. Rendszerint nem egy betyár, hanem kettő vagy három jelent meg a felvonulás menetében vagy a szobai játékban. A romantikus elképzelésekre - a mesei szövegű betyártörténetek visszatükröződésére — mutat az is, hogy a betyárok a kedvesükkel, a szeretőjükkel jelentek meg. A „legszebben" öltözött alakoskodónak tekintették őket. A betyárjelmez jellemzője az ún. magyar ruha, a bő gatya, a pitykés lajbi, a lobogós ujjú ing, a nemzetiszínű szalaggal, árvalányhajjal díszített kalap és sarkantyús csizma volt. A betyár partnernője szintén díszes ruhába öltözött, fátyollal, gyöngykoszorúval, azaz az idealizált mesei hősnőre jellemző minden kellékkel ékesítve jelent meg. A jelmezre vonatkozó példák többsége azt mutatja, hogy a betyárok és nőnek öltözött partnereik öltözete a népszínművek romantikus betyárhősének és idealizált női alakoknak az öltözetét utánozza. Erdélyi példák szerint a betyárok öltözete pitykés lajbi, ún. öregasszony-fersing, karjukon lobogós ingujjnak fehér ruhaféle; széles pántlikás kalapot tettek fel, csizmát húztak, vállukon ostort vetettek át. A menyecske szép női ruhába öltözött, a menyasszony menyasszonyi ruhát vett fel, fátyollal, gyöngykoszorúval. Néhol a betyárok fehér ingben voltak, fehér csipke takarta az arcukat, az ingük apró szalagokkal volt díszítve. Vállukon keresztben kendőt kötöttek. A tuskóhúzás menetében hat-nyolc betyár haladt. Bő gatyába, bő ujjú ingbe, fekete vitézkötéses mellénybe öltöztek, a nyakukba csokor formában két szalagot kötöttek. Piros és kék szalagos fekete pörge kalapot tettek a fejükre. Mellüket vállukon át piros kendők borították. Kezükben ostor volt, amellyel cserdítgettek.