Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

magyarság legközelebbi nyelvrokonainál, a voguloknál és az osztjákoknál századunkig megmaradt - medvekultusza alapján természetszerűleg vetődnek fel a magyarság medvekultuszára vonatkozó kérdések. A medvére a magyar hagyományban aránylag kevés adat ismeretes. A csekély számú példa sem olyan jellemző, amelyből egy hajdani kultuszra lehetne következtetni. Mindazok a medvére vonatkozó hiedelmek, amelyek a magyar hagyományban előfordulnak, más népeknél is ismeretesek. Ez azonban egyáltalában nem jelenti azt, hogy a magyarság nem tartozott a medvetisztelő népek közé.

119 Kétségtelenül igaz lehet azonban az, hogy a magyar dramatikus szokások medvealakoskodása újabbkori átvétel.

120 De ezt a medvejátékokkal kapcsolatban - a nagyfokú hasonlóság alapján — mindegyik európai népre vonatkoztathatjuk. Véleményem szerint a medvemaszkos játékokból egyeden nép medvekultuszára sem lehet egyértelműen következtetni. Minden kétséget kizáróan a medvére vonatkozó hagyomány az, amelyet a legnagyobb hatások értek és amelyben különböző formák és funkciók rétegződnek egymásra. A kultusz kérdéseitől függetlenül is azonban a példák jól bizonyítják, hogy a magyarság a medvemaszkos játékok révén bekapcsolódott az európai népek állatmaszkos játékainak a repertoárjába. Az egyetlen jelentős ornitomorf maszk, a gólya — amint azt láttuk — múltját, eredetét és funkcióját illetően szorosan összekapcsolódik a medvével. Az összehasonlító vizsgálatok során a vogul és az osztják medveünnepek darumaszkjával állítottuk párhuzamba. A közös alaphoz való kapcsolódás hipotézisének bizonyító ellenérve nincs. Ezt a maszkot minden kétséget kizáróan visszavezethetjük a magyarságnak a kereszténység felvételét megelőző kultúrájába. Semmi sem indokolja és bizonyítja sem formailag, sem funkcionálisan a más népektől való újabbkori átvételt. A medveünnepek darumaszkjával való azonossága alapján általa a hajdani medvekultusz egy emléke a tréfás szórakoztató játékok sorában jelent meg évszázadokon át a magyarság hagyományában. Vizsgálataim eredményeként úgy látom, hogy a magyar néphagyomány állatmaszkos játékai nem egyszerűen mechanikus utánzatok vagy átvételek más népektől. A példák tömege mutatja az állatmaszkok hasonló vagy azonos formában való megjelenését az európai népeknél. Nincsen olyan kritérium, amely alapján bármelyik népnél az állatmaszkok prioritását bizonyítani lehetne. Az állatmaszkok a néphagyomány olyan emlékei, amelyek az európai népek közös kulturális múltjába tartoznak. (Ernőért helyettesítő ßaßuk, A dramatikus népszokásokban és a maszkos alakoskodó játékokban gyakran felbukkannak olyan antropomorf bábuk, amelyek élő embert helyettesítenek, illetőleg valamilyen lénynek, mondai mítoszbeli személynek a megtestesítői. Ezeket az alakokat az etnológiai irodalom képmásóknak nevezi. A különböző rítusokban és népi játékokban meghatározott funkciójuk van. Gyakran a szertartás, a szokás, illetőleg a játék középpontjában állnak az embert alakító képmások és a velük kapcsolatos cselekvések az általuk megjelenített személyre, lényre vagy az ezekkel szimbolizált jelenségre irányulnak. Az ember helyettesítését szolgáló bábukra, fából, agyagból, kőből készült szobor-figurákra már az antik hagyományban vannak példák. Az embert jelképező idolokra vonatkozóan is rendkívül sok az adat, különösen a halottkultusszal összefüggésben, azonban ezek funkciója más, mint a különböző szertartásokban, rítuscselekvésekben, illetőleg dramatikus szokásokban és népi színjátékokban megjelenő antropomorf bábuknak. Az utóbbiakban egy emberi testrésznek, a fallosznak