Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.
alkalmával is. Megjelentek még vízkeresztkor és május elsejét megelőző este is. Funkcionális szempontból figyelemre méltó az OldHoss játéka, amelyben a ló lefekszik és holtnak tetteti magát. Ezzel a fontos jelenettel más európai nép hagyományában is találkozunk. Írországban a LáirBbán lepedős lómaszkos alak a Mari Livyd megfelelője. Hasonló lómaszkos alak a Man szigeten is megjelent. 42 A kapcsolatokat és az összefüggéseket illetően számos kérdés feleletre vár. Különösképpen fontosak a különböző lómaszkos játékok funkciójával kapcsolatos vizsgálatok. Az előzőekhez hasonló példákat bőven sorolhatnánk még az európai népek hagyományaiból. A párhuzamokat tovább követhetjük az ázsiai kultúrkörben is. Ide vonatkozóan csak egy példát említünk. Kelet-Grúziában a 18. századtól vannak adatok a lómaszkos játékokra. A chenkacoba néven ismert szokásban fából készített csattogó állkapcsú lófejet alkalmaztak. A két játékossal alakított, pokróccal letakart állatalakoskodásra is vannak példák. Az így utánzott állatot azonban — amely lényegében a lóalakításnak felel meg — tevének nevezték, amint azt fentebb a szlovén szokásokban is láttuk. 43 A példák sorát lezárhatjuk azzal, hogy a lómaszkos — vagy az ahhoz erőteljesen hasonló — játékok az európai — és a távolabbi — népek szokásaiban rendkívül nagy területen ismeretesek voltak. Az összefüggések és a kapcsolatok további vizsgálatot kívánnak. Térjünk vissza a magyar hagyománykörhöz. A magyar lómaszkos játékokról Dömötör Tekla írta: „Tévedés lenne a ma is fennálló lóalakoskodást ősmagyar állatmaszkok továbbélésének minősíteni. Ez nálunk nem más, mint jelentését vesztett töredékes variánsa egy egész Európában elterjedt igen régi szokásnak, melynek nagy fontossága van pl. a germán népeknél, de másutt is igen elterjedt, így az egész Balkánon és különösképpen Romániában." 44 Ez a vélemény mintegy fél évszázaddal ezelőtt fogalmazódott rneg. Akkor a magyar lómaszkos játékokról a szakirodalom csak néhány adatot ismert. Az azóta eltelt évtizedekben a még élő hagyományból nagyszámú változat került lejegyzésre az egész magyar nyelvterületről. Ez nyilvánvalóan megváltoztatta a korábbi megállapításnak a „töredékes variánsra", illetőleg az esetlegességre vonatkozó tényét. A magyar példák a változatok nagy számában, az elterjedési terület vonatkozásában és a játék népszerűségében az európai szakirodalomban az eddigi leggazdagabb anyagot mutatják. Azonban ennek a ténynek az alapján a kapcsolatokat megállapítani nem lehet. Az adatok, a példák sokasága gyakran csak abból adódik, hogy valamely ország kutatói egy témával behatóbban foglalkoznak. Ügy gondolom, hogy a kapcsolat — az átadás-átvétel — csak egy — nem a legfontosabb - kérdés a lómaszkos játékok vizsgálatában. Ez a problémakör többnyire a felszínt érinti és a tartalmi kérdések háttérben maradnak. Egy jelenség vizsgálatakor a népi kultúra egész területét át kell tekinteni ahhoz, hogy az összefüggéseket, a kapcsolatokat és a funkcionális tartalmat főbb vonásokban megállapíthassuk. A vizsgálati eredmények sohasem nyújtanak pontos és határozott választ valamely kulturális jelenségről. Elsősorban azért nem, mert a műveltségi javak a legkülönbözőbb módon alakultak, nemcsak az évszázadok folyamán, hanem területenként, népekként, sőt gyakran etnikai csoportokként is. A 20. században egy formailag egyező folklorisztikai jelenség — egy népszokás — Európa népeinél a legkülönbözőbb tartalom — sokszor egymással ellentétes funkció — hordozója lehet. A lómaszkos játékok vizsgálatának egyik — voltaképpen a legfontosabb — kérdése, hogy valamilyen szálon összefüggésbe hozhatók-e egy hajdani állatkultusszal. Ez felvetődik minden olyan munkában, amelyben a kutatók a lómaszkos játékokat részletesebben tárgyalják. Ezt a bonyolultabb vizsgálatot igénylő eredetkérdést többen egyszerűen „intézték el". Eszerint a lómaszkos játékok, az állat utánzására, illetőleg — egyes angol kutatók szerint - a középkori lovagi versenyek parodisztikus megjelenítésére vezethetők vissza.
