Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

Rendkívül figyelemre méltó az a vélemény, amely az állatmaszk funkciójának több irányú megközelítését adja. Eszerint a maszkban szereplő szellem nem a megjelenített állat egyes szelleme volt, hanem az életerő, amely annak a fajnak valamennyi korábban élt, éppen akkor és később élő egyes szellemeinek összességéből álló kontinuitást vagy láncot jelképezte. Tehát pl. amikor az alaszkai eszkimók egy fóka szellem-maszkra emberi arcot vagy annak jellegzetes részét, mint pl. egy szájat vagy szemet ábrázoltak, az nem egy meghatározott fókát képviselt, hanem a fóka-szellem teljes nemének az absztrakcióját. Másrészt olykor maszkokat készítettek pusztán azért, hogy állatokat utánozzanak táncaikban, vagy azért, hogy mitológiai lényt, pl. hollót vagy sast ábrázoljanak. Ezekben az esetekben egyes állatokat jelenítettek meg, nem pedig állat-szellemet. Azonban, ha egy realisztikus állat- vagy madármaszk a legkisebb mértékben is más szemmel, szájjal vagy orral rendelkezett, az egyik szemét vagy a száját stb. másként formálták, akkor az ábrázolt maszk az állat nemének, illetőleg az állatfaj kategóriájának a szellemét jelképezte. Altalánosnak tekinthető az a hit, amely szerint az embernél hatalmasabb erők vannak, amelyek manipulálják a megélhetés legalapvetőbb szükségleteit, valamint az életcélokat is. Ennek megfelelően az a hit- és hiedelemrendszer, amely ebből a felfogásból következett, magában foglal számtalan szellemet és olykor mindentudó istenségeket is.

15 Ez utóbbival kapcsolatban csak éppen utalunk arra, hogy az istenségek állatalakban való megjelenítése az ősi nagy kultúrákban gyakori volt. Ide vonatkozóan a babiloni és az egyiptomi, majd az andk görög kultúra nagyszámú példát nyújt. A klasszikus ókori műveltség útjain közelebb kerülünk az európai maszkok problémaköréhez. Az alapeszme tekintetében az európai állatmaszkokra vonatkozó funkcionális elképzelések lényegében megegyeznek a természed népek hiedelmeivel és maszkviselési szokásaival, valamint több vonatkozásban a klasszikus kultúrák elemeivel. A kutatók az állatmaszkokat az újkori európai hagyományban a földművelési kultúrával hozták összefüggésbe. E téren különösen Mannhardt, Wilhelm végzett alapos kutatást és számos ponton meggyőzően igazolta az állatmaszkoknak az agrárkultuszban való szerepét. Az újabb kutatás is érinti az állatmaszkok és a földművelés rítusainak a kapcsolatát. Természetesen számos más teória is tartja magát az állatmaszkok eredetét és funkcióját illetően. A kutatók általánosnak tekintik azt, hogy az emberek démonokat, szellemeket állatalakban jelenítettek meg. A háziállatok utánzásai, maszkjai feltédenül feltételezik a letelepült, a földművelő életmódot. Az állatmaszkok nyilvánvalóan a földművelési rítusok ősi formáihoz vezethetők vissza. A földművelő kultúrában az állati és a növényi élet között szoros kapcsolat van. Ezzel függ össze, hogy pl. a kecske-, ló-, bika- stb. maszkok egészen a 20. századig kedveltek voltak a szerencsét, a bőséget, a termékenységet kívánó játékokban. Az európai állatmaszkok sokkal bonyolultabb, funkcionális tekintetben jóval több kérdést vetnek fel, mint a természeti népek, különösen pedig a csak vadász, halász életmódot folytató népcsoportok állatmaszkjai, amelyek jól körülhatárolható, erősebb rétegződést nem mutató kultúrákban jelennek meg. Az ott megismert funkciókat nem lehet egyértelműen adaptálni az európai párhuzamokra. A megközelítéshez, a háttér megvilágításához azonban alapvető szempontokat nyújtanak. A magyar és összefüggésben az európai dramatikus népszokásokban négy olyan állatmaszk, illetőleg ornitomorf maszk fordul elő, amelyekkel az alábbiakban foglalkozunk. Ezek a maszkok - ló, kecske, medve, gólya - a maszkviselés alapvető kérdéseit vetik fel és jóval többet jelentenek, mint az állatok egyszerű utánzásait. Mindezekről a bemutatás során részletesebben szólunk. Lómaszkosjátékok A ló a magyar dramatikus népszokások és népi színjátékok leggyakoribb és legnépszerűbb állatfigurája. Valamilyen megjelenítésben az egész magyar nyelvterületen előfordul. A Nagy Magyar