Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

Alföld falvaiban és Kelet-Magyarország Erdéllyel határos területein a közelmúltig szerepelt a recens hagyományban. Nemcsak a játékrepertoárban, hanem a népi kultúra legkülönbözőbb területein találkozunk vele. Megjelentették használati eszközökön, ábrázolták kultikus célokat szolgáló tárgyakon, fontos funkciója volt a rítusjellegű cselekvésekben és egyéb mágikus eljárásokban. Vizsgálták szerepét a magyarság honfoglalás kori kultúrájában, elsősorban — a régészeti anyag tanúsága nyomán - a lókultusz emlékeit a temetkezési rítusokban. Ez utóbbi a legkülönbözőbb teóriákra nyújtott lehetőséget. Az olykor egymással ütköző vélemények kisugárzó hatása nagymértékben befolyásolta a lónak a folklórhagyományban való megítélését. Minden bizonnyal ennek tulajdonítható a lómaszkos játékokról kialakított az a nézet is, amely szerint azok nem a magyar múltban gyökereznek, hanem átvételek a szomszédos népektől. Ehhez hozzájárultak azok a kutatók is, akik a lókultusz elsődlegességét saját országuk és népük kultúrájában bizonygatták. így került előtérbe pl. a német és a román prioritás. Mindezekre a kérdésekre a lómaszkos játékok bemutatását követően visszatérek. Azonban már most hangsúlyozom, hogy a lovat megjelenítő szokások a lóra vonatkozó tradíciónak egyeden részletét alkotják, és így csak adalékul szolgálnak a lókultusszal összefüggő szerteágazó problémakör vizsgálatához. A lovat megjelenítő lómaszkos játékok a magyar néphagyományban két nagyobb szokáskörben, farsang és lakodalom alkalmával fordultak elő. Lómaszkos alakoskodó sporadikusan megjelent más alkalmakhoz kapcsolódó szokáskörben is. Előfordult a céhszokásokban is, amint azt a lovasjáték egyik korai leírásából ismerjük. A hódmezővásárhelyi szűcscéh lako^ásnak nevezett táncos farsangi mulatságához kapcsolódó felvonulás maszkos alakoskodói között 1844-ben a medve, a kos, a török és a kéményseprő társaságában haladt egy ló és lovag. A játékos „csípejére kifúrt teknő van kötözve, mi alkotja a ló derekát, s földigérő fekete posztóval van terítve, nyaka és feje a lónak kitömött lóbőrs e különös alkotmánnyal ugrándozik egy férfiú s hogy e kép tökéletes legyen, a teknő oldalán két szalmával töltött nadrágszár és csizma lóg."

16 A közlemény rendkívül fontos adalékot nyújt a lóalakoskodásról, s érintőlegesen más állatmaszkokról, a kos és a medve alakításáról is, valamint néhány genre-alakról. A lóbőrrel alakított maszk a lóalakoskodás igen lényeges kérdését érinti. Ilyen összefüggésben a magyar néphagyomány egykori maszkos alakoskodásáról sok tanulságot rejtő kép tárul elénk. A ló megjelenítésének két formája ismeretes a magyar nyelvterületen. A kettő egymástól jól elválasztható típuscsoportba sorolható. Vizsgálataim során A. és 13 típus megjelölést alkalmazom. Az A típus (fa^ék/e/es-upus) fő jellemzője az, hogy a lovat alakítók elrejtőznek. Két legény egymás mögé állva előrehajlik. A hátulsó az elsőnek megfogja a derekát. Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény botot tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ezzel imitálják a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből, olykor szőrből, bundadarabból, rongyból készítik. A pokróchoz vagy a lepedőhöz kötik, esedeg a hátulsó legény bothoz erősítve tartja, kidugva azt a terítő nyílásán. A B típusban (famas^kos-tvpus) a lovat a játékos csak részben alakítja. A ló formai megjelenítése kellékekkel történik. A fejét többnyire fából készítik, faragják ki. Gyakori, hogy a ló fejét, nyakát bot-, léc- vagy drótkereten lepedőből, térítőből stb. formálják meg. Egy lefelé fordított teknő egyik végéhez erősítik és felkantározzák. A teknő másik végéhez lószőrfarkat, rongyot stb. szegeinek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A lovast alakító játékos a tekenő nyílásában áll és a derekára „húzza a lovat". A tekenőt a lófej és a farok kivételével lepedővel beborítják. A játszó legény felsőteste alkotja a lovas alakját. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha a lovas a ló hátán ülne. Gyakran egy szalmával kitömött csizmás nadrágot tesznek át a teknőn. A lovas, bár a saját lábán áll, úgy tűnik, mintha a lovat nyergelné és az ő lába lenne a kengyelben. A lóalakítás mindkét formájában, különösen a B típuscsoporiban egyedi változatok is megfigyelhetőek (pl. teknő helyett rostakéreg), azonban a formai jegyek fő vonásait a két típus lényegében meghatározza.