Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

ß. munkamítosz-kutatás módszere A munkamítosz fogalma Schmidt L. könyvéből vált általánossá az agrárkultusszal foglalkozó kutatók előtt.

192 Műve a paraszti munkamítosz vizsgálatára épül és ezen belül elsősorban a munkaeszközök mitológiájára. Ez utóbbival kapcsolatban a magyar nyelvre nehezen átültethető fogalmat, a Gestaltheiligkeit-çx (alakszentség) alkalmazza. Kutatási szemléletével, koncepciójával az agrárhagyományok területén sajátságos, szinte egyedülálló irányt képvisel. A figyelme előterében a paraszti munkaeszközök állanak. A főszempont az, hogy megkeresse a szokásnak és a hiedelemnek a szerszámmal való kapcsolatát elsősorban abban a vonatkozásban, hogy mennyiben válik a szerszám és mindenekelőtt a szerszám alakja a végzendő munkában hatásossá mitikusán, mágikusan, vagy pedig ezeknek az alapvető kategóriáknak összekapcsolódott formáiban. Mielőtt néhány példával is illusztrálnánk Schmidt L. kutatási módszerét, tekintsük át koncepciójának főbb szempontjait. Mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy vizsgálatai az ún. tárgyi és szellemi kultúra alapvető kapcsolatára épülnek. A paraszti kultúra egy központi területéről indul ki és annak javait szellemi vonalon követi nyomon. Ez azt jelenti, hogy a paraszti aratószerszámokat és a hozzájuk tartozó kisegítőeszközöket a néphit, a hagyomány teljes területén végig kell kísérni, mert a kutató számára csak így bontakozhat ki a tárgy alakjának a képe. Csak a pontos konkretizálás nyomán lehet absztrahálni. Az absztrahálás során tűnik ki, hogy bizonyos összefüggésben a parasztember számára a munkaeszköz szellemi, lelki fényként jelenik meg. A tétel világosabb megértéséhez Schmidt L. példaként a sarlót említi. A sarló olyan sokáig és olyan intenzíven volt munkaeszköz, hogy a mágia, a mítosz és a kultusz tárgyává lett, isteneknek és szenteknek vált a jelképévé, kivetítődött az égboltra, azaz voltaképpen egy bizonyos ponton szellemi alakká lett. De a fordított folyamat is megfigyelhető. Olyan hosszú időn át és intenzíven volt a szentek és istenek jelképe, a kultusz, a mítosz és a mágia tárgya, hogy ehhez a munkaeszközhöz szívósan ragaszkodtak. Schmidt L. szerint ez itt a döntő mozzanat. A népi kultúrának a kozmosszal való kapcsolatát a kis világból a nagyba való felemelkedés, a nagy világból pedig a kicsibe való leszállás jelenti. A kiindulópont tehát ennek a döntő kapcsolatnak a felismerése. Ez a kapcsolat egyszersmind statikus és dinamikus. Az előbbi a hagyományra, az utóbbi a történésre, az eseményre vonatkozik. Schmidt L. a statika és a dinamika belső összetartozásának a kidomborítását hangsúlyozza és hogy ebben az összefüggésben úgy kell ezeket tekinteni, mint a népi kultúra kozmoszhoz való alapkapcsolatának két oldalát. Ennek a kapcsolatnak a kifejezésére alkalmazza a már említett Gestaftheiligkeit fogalmát. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy a népi kultúra tárgyai egyúttal szellemi, lelki kapcsolatot is jelentenek az emberrel. És az ezzel összefüggésben álló hagyományt tekinti Schmidt L. tulajdonképpen paraszti munkamítosznak. „Egyetlen aratószerszám sem keletkezett és maradt fenn csupán reális létezése, profán hatása és használata következtében" — írja Schmidt L.

193 A legerősebb szellemi és lelki erők állandóan formálták. Egy mesét említ, amelyben egy öregember, az isten, fakaszával kaszál egy réten. Ezt mitikus elképzelésnek tartja: az isten mint paraszt, a fontos munkaeszközzel, a kaszával. Ez a kasza fakasza. Nem létező személy nem létező szerszámmal. Ez egyenesen következik abból, hogy a parasztember mítoszt teremtett: az aratószerszám és az arató a valóságból átjutott a szellem és a lélek szférájába. 192 Schmidt L., 1952. 193 Schmidt U, 1952.