Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások III.

A másik variáns szerint két legény előrehajolt; az első egy boton fazekat vagy tököt tartott, ez volt a ló feje. Szűrrel vagy pokróccal letakarták őket. A lovat alakító játékost, illetőleg játékosokat a ló gardája egy kötőfékkel vezette a játszás helyére. Az állatot megvételre kínálta. Folyton kiabálta, hogy eladó a lova, ki veszi meg, még egészen fiatal csikó. A jelenlevők nézegették, simogatták, tapogatták és bírálgatták. Kifogásolták, hogy nagy a feje, nem elég sima a szőre, sovány stb. A ló közben-közben nyerített, s meg-megrúgta az alkudozókat. Az alkudozás tartott egy darabig; végül a ló „megbokrosodott", ugrándozott, rúgkapált, a nők visítoztak, s nagy nevetés, derültség közepette a ló kivágtatott a helyiségből. A szereplők, illetőleg a játékosok odakint a kellékektől megszabadulva visszamentek, s megvendégelték őket.

164 Fejezetünk címében nem utaltunk a játékokra. A fentiekből is kitűnik, hogy a disznótorban kevésbé voltak összetettebb színi jelenetek, dramatikus játékok. Elsősorban a maszkkal, a megjelenítéssel igyekeztek az alakoskodók megfelelő hatást elérni. A néhány mondatos jelenet, olykor párbeszéd a disznótori alakoskodásokban sporadikusan fordul elő, jellemzőnek nem ez, hanem a néma játék és a karikírozott utánzás tekinthető. A disznótori tánccal összefüggésben egy sajátos adalékra kell végezetül hivatkoznunk. Wlislocki Henrik írja a múlt század végén, hogy Erdély némely vidékén disznótor alkalmával a legfiatalabb férj hasra feküdt és a háziasszony az alfelére rátette a disznófejet, s a vendégek körültáncolták.

165 Ez az adat azokat az etnológiai párhuzamokat juttatja eszünkbe, amelyek szerint a megölt állat tiszteletére táncos lakomát tartottak, ami egyes állatokkal kapcsolatos kultuszban (pl. medvekultusz) rituális jelentőségű. Ez azonban már nem tartozik fejezetünk témakörébe. Játé^o^a hatottvirrasztóban A játék az embert végigkíséri egész élete folyamán. Ünnepeken és munkaalkalmakon, gyermekkortól a halálig az élet legkülönbözőbb eseményeiben hol kisebb, hol nagyobb mértékben megnyilvánul az ember játékokra való hajlama. Jól mutatták ezt az előző fejezetek. S az utolsó fejezet az ember földi pályájának végső eseményéhez vezet bennünket. Olyan alkalomhoz, amely nem hasonlítható az élet semmilyen más eseményéhez: ez mindenképpen szomorú aktus, a gyász alkalma. És mégis, való igaz, a sírás és nevetés közel állanak egymáshoz. Ha nem is önfeledt szórakozásra, de mindenképpen valamilyen felszabadultsági érzésre, a feszültség feloldására való törekvés és igény fejeződik ki a halott ember körüü játékokban. Ebből is következik, hogy egészen más a jellegük ezeknek a játékoknak, mint amilyeneket az előző fejezetekben megismertünk. Lehetséges azonban, hogy a korábbi évszázadokban - néhány példa tanúsága szerint - a halottasházi játékok változatai a tágabb értelemben vett színjátékok repertoárjába tartoztak. Erre utal egy 17. századi adalék is. Az Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus 1683-ban a következőket írja: „Más alkalommal egy magyar városban is láttam egy temetés alkalmából különös táncot. Egy ember lefeküdt a szoba közepére, kezét-lábát elnyújtva, arcát zsebkendővel betakarva, teljesen mozduladanul. Erre megrendelték a muzsikusnál, fújja csak a dudán a halottas táncot. Mihelyt rákezdtek, körüljárta néhány férfi és nő énekelve, félig pedig siránkozva a fekvő fickót, összetették a kezét a mellén, összekötötték a lábát, hol a hasára, hol a hátára fordították s mindenféle játékot űztek vele. Végül lassan-lassan 164 Bartha Elek—Ujváry Zoltán: i. m. 165 Wlislocki Henrik: Aus dem Volksleben der Magyaren. München, 1893. 30.