Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

A Vajda L. által a kultúrbotanikai szempontok nyomán megvizsgált rítus eredete és terjedése kézenfekvőnek, elfogadhatónak tűnik. Nincs szándékomban Mannhardt W.-re folyton visszautalni. Annak ellenére, hogy elméletében, művében számos olyan pont van, amely vitára ad lehetőséget és megkérdőjelezhetők eredményei, nem hallgathatjuk el, hogy ismételten ne hivatkozzunk arra a megállapítására, melyben feltételezte az agrárrítusok és szokások alapállományának Elő-Ázsiából való kiindulását.

155 Liungman W a vándorlás útját részleteiben is igyekszik megragadni, a hagyomány összefüggésére rámutatni. A vallási tényezők hatását is hangsúlyozza. így pl. a mohamedánok kultúráját a kereszténynél jelentősen magasabbnak nyilvánítva számol a nyugati irányba áramló kulturális hatással. A vándorláselmélettel magyarázza meg az iszlám és az arab anyag erős belevegyülését a szláv szokásokba. A Földközi-tenger keleti partjairól a Balkánra a szokások elterjedése nyílt volt, ahonnan azután részben Oroszország irányába haladtak tovább. A germán országokba az idetartozó szokások Liungman W. szerint minden valószínűség szerint még a kereszténység teljes meggyökeresedése előtt eljutottak. Ezeknek a szokásoknak a hasonlóságát a Tigristől keletre fekvő országokban ugyancsak a vándorlásteóriával magyarázza. Politikai kapcsolatokat, hadjáratokat, hódításokat, gyarmatosításokat rendkívül fontosnak tartja valamely kulturális befolyás lehetőségének megítélésénél. Rámutat pl. arra, hogy (részben a hódítások következtében) Indiában 57 millió, az indiai szigetvilágban pedig 30 millió mohamedán él.

156 Stübe R.-t idézi, aki szerint „az iszlám azáltal, hogy régi kultúrájú népek között terjedt el, a kultúrjavak gazdag tárházát olvasztotta magába. Az az energia, amellyel az iszlám megérti és eggyé kovácsolja az idegen kultúrelemeket éppoly erős, mint elterjedési és politikai ereje. Ennek a kultúrának a jelentősége azonban összekötő és közvetítő hatalmában rejlik."

157 Erre az összekötő és közvetítő erőre alapozza Liungman W. a vándorlásteória egyik láncszemét. Térjünk még vissza egy pillanatra a kultúrbotanikai szempontra. Lényegében ebbe a körbe vehetjük azt a törekvést, amikor egy mezőgazdasági eszköz elterjedési területével hozzák összefüggésbe a mezőgazdasági szokások elterjedését. Liungman W az eke három típusán vizsgálja ezt a kérdést. Úgy látja, hogy a mezőgazdasági szokások jelentékeny része nagy vonásokban az eke régi kultúrterületére esik. Idevonatkozóan Stigum H. kutatásait tekinti kiindulópontnak. Az első típusba a botekét (rak) sorolja. Ennek a típusnak az elterjedési területe tulajdonképpen fedi az eke egész kultúrterületét, így Európát, Kis-Ázsiát, Perzsiát, Indiát, Belső-Ázsiát, Kínát, japánt, Afrika északi partvidékét Egyiptommal és Abesszíniával. Ez a típusú eke már egy bronzkori svéd sziklarajzon is megtalálható. Az eke második típusánál a vonórúd és az ekeszarv között mint közbeiktatott rész szerepel a talp. Ismeretes Indiában, Babilóniában, a földközi-tengeri országokban és ÉszakNémetországban. Görögországban i. e. az első évezred második felében már ismeretes volt. Ez az eketípus igen szoros kapcsolatban áll a klasszikus magas kultúrákkal. A következő eketípus, melyet Liungman W. bemutat, az ún. négyoldalú eke. Ez a modern eke elődje. A gyakran alátámasztott nyomórúd itt a talpas eke fogantyújából indul ki. Az Atianti-óceántól kiindulva Észak- és KözépEurópán át mind Perzsiáig, mind pedig Kelet-Európáig el van terjedve.

158 Nyilvánvalóan nem tartozik kutatási célunkhoz az eke elterjedésével kapcsolatos adatok felülvizsgálata. A módszer lényeges itt elsősorban. Kétségtelen, hogy a mezőgazdasági eszközök vándorlási iránya a rítusok vándorlási irányára is fényt vethet. Bár Liungman W rámutat arra, hogy a 155 Mannhardt W., 1904-1905. II. 300-301. 156 Az 1930-as évek adata! Uungman W., 1937-1938. I. 279. 157 Uungman W., 1937-1938. I. 280. 158 Uungman W., 1937-1938. I. 281-284.