Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban
állított fel, amelyhez Liungman W csatolja a saját, a negyedik lehetőséget. Mannhardt W szerint fennáll annak a lehetősége, hogy már a kereszténység kezdete táján Európa déli és nyugad országaiban az idetartozó szokásoknak létezett egy alapállománya, és hogy ez az alapállomány Elő-Azsiából, talán Itálián és Gallián át vándorolt be, végül pedig fennáll annak a lehetősége is, hogy Észak-Európában, Dél-Európában és Elő-Azsiában a kérdéses, egymással analógiás tavaszi és nyári szokások önállóan, hasonló szellemi organizáció következtében születtek. 150 Liungman W. ezekhez csatolja a keletkezés negyedik lehetőségét. Mégpedig annak a feltételezését, hogy közvetlen, történelmi-földrajzi összefüggés van az antik, illetve a keleti-antik szokások és a mai európai szokások között. Ezt a lehetőséget azonban Liungman W. nem tudja összeegyeztetni a Mannhardt-féle vegetációs démonnal, mert — mint írja — a démonhitet nemigen lehet kapcsolatba hozni egy fejlődéstörténedleg későbbi, történelmileg azonban lényegesen korábbi istenhittel, anélkül, hogy megkonstruálnánk egy régebbi közös, ebben az esetben európai-keled alapot. Ugyanakkor rendkívül figyelemre méltó, hogy bizonyos alakok, amelyeket Mannhardt W. vegetációs démonoknak nevez, ha az antik szokásokban bebizonyítást nyernek, Liungman W. szerint a láncszemeit, vagyis tehát az antik és a mai jelenséget, könnyű egymásba illeszteni. 151 Ebben a kérdésben van azután döntő szerepe Liungman W. vándorláselméletének. Liungman W az aratószokások valószínű bevándorlási idejének legkésőbbi időpontját a VIII. századba helyezi. Véleménye szerint a népvándorlás alatt és után a római területen letelepedett germán néptörzsek összekötő hidakként szerepeltek a régi széthulló római-bizánci birodalom és a Közép-Európában újonnan keletkező germán birodalmak között. A kulturális elemek, nevezetesen egy agrárrítus vándorlásával kapcsolatban egy magyar kutató — Vajda L. - is kifejtette nézetét. Jóllehet magyar nyelven megjelent tanulmányában nem dolgozza fel Liungman W eredményeit, tőle függedenül vizsgálja meg egy rítus elterjedését, mégis itt emlékezünk meg róla, mert tanulmánya a vándorlási teória vizsgálati módszerének egy sajátos célravezetőnek látszó példája. Az agrárrítus, amelyet Vajda L. vesz vizsgálat alá, bizonyos gabonafélék különböző naptári napokban vagy más alkalmakkor való csíráztatása. 152 A rítus lényege az, hogy egy kis edénybe magokat ültetnek el, amelyeknek termésjósló, a gabonatermelést mágikusan serkentő szerepük van. A szokásnak idők folyamán számos variánsa alakult ki és tartalmilag különböző funkciókat vett fel. A szokást az irodalom általában Adonis-kert név alatt tárgyalja. 153 Vajda L. számos példát említ az Adonis-kertre a korai parasztkultúrákból, illetve a mai néphagyományból. Az antik és a recens adatok lényeges egyezései felvetették a genetikus kapcsolat és az eredet kérdését. Ebben a kérdésben Frazer J. G. azt a véleményt fejtette ki, hogy a rítus Közép-Európában autochton módon fejlődött ki. Ezt a magyarázatot Vajda L. nem fogadja el. O a gabonatermelés eredetének, keletkezési helyének megállapításával próbálja a rítus kifejlődését, kialakulását és elterjedését magyarázni. Vizsgálódásának ez a kulcskérdése. A Triticum monococcum és a Triticum dicoccum, a két legfontosabb búzafajta eredetét és elterjedését összekapcsolja a rítus eredetével és elterjedésével. Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a gabonaművelés feltehetően délkeletről, Kis-Azsia felől terjedt el Közép-Európa felé. Igen valószínűnek tartja, hogy „a csíráztatás rítusa magával a gabonatermeléssel együtt jutott el a dunántúli területeken át Közép-Európába s Magyarország területére is, s honosodott meg a premier, analógiás-mágikus értelmével s élt tovább alkalmasint a matriarchális nemzetségi szervezeten alapuló társadalom bomlásának kezdetéig". 154 150 Mannhardt W., 1904-1905. II. 300-301.; UungmanVJ., 1937-1938.1. 345. 151 Uungman W., 1937-1938. I. 346. 152 Vajda U, 1951. 62-72. 153 Dömötör S., 1959. 345—358.; Weber-Ke Hermann l., 1958. 295-316. L. még az Antik istenek... című fejezetet. 154 Vajda U, 1951. 71-72.
