Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások III.

A dramatikus játékok, maszkos alakoskodások tekintetében a fonó olyan színhelynek tekinthető, ahol a játékosok számára a közönség és a „színpad", következésképp a játszás feltételei biztosítva voltak. Amíg azonban a tényleges színházba a közönség saját akaratának megfelelően megy egy meghatározott darab megtekintésére, a fonóba a szereplők mentek a játék bemutatására. Ebben az esetben tehát a fonóbeli színjátszásnak a legfontosabb előfeltétele az előadók befogadása, a játszás lehetőségének a megteremtése volt. így rendkívül fontossá vált a fonó résztvevőinek a játékokkal, a maszkos alakokkal szembeni magatartása és érdeklődése. Az adatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a fonóban a dramadkus játékok, különböző maszkos jelenetek iránt igen nagy volt az igény. A visszaemlékezések szerint a fonó elképzelheteden volt játék, tánc, mulatság nélkül. Természetesen az egyes műfajok, játéktípusok, szórakozási formák területenként különbözőek voltak. A színjátékszerű jelenetek, maszkos alakoskodások a századfordulótól, s különösen az első világháborút követően már csak egy-egy terület fonóházi gyakorlatára voltak jellemzők. Az alföldi területeken - mint ahogyan ezt láttuk — a színjátékok, maszkos alakoskodások a lakodalom keretei között funkcionáltak. A fonóban a szórakozás sokszínű formáival találkozunk. Köztudomású, hogy a fonás munkáját asszonyok, lányok végezték. A férfiak a fonóban csak egy bizonyos időben jelentek meg, s a lányok-legények, a nők-férfiak közös szórakozására csak ezt követően került sor. A nők ezt megelőzően is egymás élénkítésére tréfálkoztak, daloltak, tréfaszerű történeteket mondtak, s olykor-olykor játékokra is sor került. A szórakozásnak ezeket a változatait az alábbiakban nem érintjük. Vizsgálatunk a színjátékszerű jelenetekre, a különböző maszkos vagy maszk nélküli utánzásokra, néma vagy szöveges megjelenítésekre terjed ki. A dramatikus jelenetek bemutatásának, a maszkos alakoskodóknak a megnevezésére több terminológia ismeretes a magyar nyelvterületen. A maskara és néhány változata — a maskura, macskura, maszkura — országosan elterjedt. Ennek népnyelvi elágazása a matyóknál mamusz, mamus. A palócok körében és általában az észak-magyarországi területeken a pacurka, pócurka, paszurka, a mórió és ez utóbbiból kisarjadó mórika, móárka ismeretes. A maszkos alakokat nevezik még egyszerűen ijesztőnek, iheszjőnek és ezek megjelölésére szolgál a kelet-magyarországi falvakban a farsangos is. A maszkos alakoskodásokra, dramatikus játékokra ősszel a fonás megkezdésétől a tél végéig, a fonás befejezéséig gyakorlatilag állandó jelleggel sor került. A közbeeső jeles napok szokásai a repertoárt jól kiegészítették, így pl. a fehér leples Luca-asszony, & Mikulás, a kántálok megjelenése stb. Ugyanakkor a fonó résztvevőiből is kikerültek maszkos alakoskodók, igen gyakran pl. a disznótoros házak meglátogatására, adományszerzésre. Különösen a palócok, a felvidéki magyarok köréből van számos példa a Luca-napi fehér ruhás alakok fonóbeli megjelenésére. Mivel Luca estéjén tilos volt a fonás, a játékok előtérbe kerültek. Ezekről a Luca-maszkkal kapcsolatban szóltunk. Mas^kos alak, mézeskalácsforma, Debrecen, Déri Múzeum