Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

Áron vettelek meg, mégpedig nagy áron, A pesti vásáron öt új krajcáron, Nem is akadok el minden kicsi sáron, Sem meg nem fázok én a jó meleg nyáron. Tekintsék meg kérem ezt az öreg vezért, Keményebb volt szívem mint a kiásott érez. Nem szántam ontani én a hazáért vért, Koldulnom kell nékem egy-két krajcárért. Hely, mikor Belgrádnál törökvért gázoltam, A nagy csatázásban jaj, de elfáradtam. Sose ijedtem meg ágyúdurranástól, Egyszer ijedtem meg a lóhortyantástól. Egy újságot mondok ez merő igazság, Nem torn' ki ismerte Jákob pátriárkát, Az is úgy szedte rá Ézsaut, a báttyát, Orjádan lencsével csalta meg vak atyját. Én is úgy jártam most itten egy fiúval, Alamizsnát nyújta, bámultam a számmal, Kétgarasos helyett egy nagy bőrpénzt ada, Keserűségemben szívem elfogóda. Szívesen cserélném én ezt egy másikért, Vagy nevezetesen egy fehér hatosért, Akiben jóérzés van váltsa fel annyiért. Sok áldást kívánok én őreá azért. Itt megint akadtam egy másik bolondra, Darab kalács helyett egy darab szart ada, Nesze fiam, itt van vidd haza anyádnak, Mondjad hogy szart hoztál, főzze meg apádnak. Co, feljebb te sárga itt nem adnak semmit, Mennyünk az asztalhoz ha kapnánk valamit, Nem kívánom én hogy itt tegyenek bort, Csak belembe kérnék egy vagy két pohár bort. Üres perselyembe egy vagy két karaj cárt, A lovamnak pedig szabad megitatást, Mert messziről jövünk, nagyon elfáradtunk, Amióta jövünk nem ettünk, nem ittunk. Hely mikor Lázár is nagy szegénységben volt, A gazdagtól kért volt egy kis ennivalót, Nem adott a gazdag sajnálta őtőlle, Miért el is szállott pokol mélységére. Tekintsék meg kérem nyomorult voltomat, Talyicskán kínlódok, látják a lábomat, Meg is könnyezhetik nyomorult voltomat, Hogy itt sírni látják mindenik árvámat. Kedves asszonyaim reájok tekintek, Látom szemeimmel én reám könnyeznek Itt látom, hogy szánják nyomorult sorsomat, Fizetnek itt fiam, told feljebb faromat. Mert nem tudok menni, csúszók a faromon, Tudom fáj a szívok szörnyű mivoltomon, Szánják az én sorsom kivált az olyanok, Akiknek oda van katona fiok. Szánják, bizony, szánják, szánhatják is azok, Mert előtte állnak sok minden csapásnak. Mert azok félhetnek mindkor a bajtól, Megtöltött puskától, ágyú golyóbistól. Adjanak, adjanak egy garasnak felét, Mert nagyon fájlalom a lábam szélsejét, Még meg hogy itt hallom két árvám siralmát, Bizony megszánhatják a két szegény árvát. Kártonykötő alatt a kis hasítékon, Nyúljanak be kérem ott a jobb horpaszon, Alább egy kicsivel csak mint egy araszra, Van tán még egy krajcár a koldus számára. Co, feljebb te sárga, itt nem adakoznak, Kendernyűni vannak, ba.. ,om az annyokat, Mondjunk hát, fiam, reájok átkokat, Pinájok nyelje el a ti farkatokat. Mán az enyém öreg csonttá vált egészen, Tövitől hegyéig csak két arasz éppen, Nem tehetek róla magam is szégyellem, Hogy az idő eljárt, s haladt mellettem.