Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

A házba való beengedés után a játékosok a szoba közepén helyezkedtek el. Leültek a magukkal vitt székre. A mester jobb, illetve bal oldalán ültek az inasok. Velük szemben a nézők foglaltak helyet. A jelenetben a suszter bemutatja, hogyan tanítja az inasokat a cipő és a csizma varrására. A mestert alakító legény egyéni tehetségén alapszik a néma jelenet sikere. Mutogatásból, mimikából, egyegy hangból kell kitűnni a cselekmény lényegének, menetének. A jT/j-^/éTalakoskodó legény maga elé teszi a szerszámosládáját, felnyitja és egy-két eszközt kirak belőle a földre. Kezébe veszi a fonalat és a szurkot. Mutatja, hogy varrófonalat kell készíteni. Először össze kell sodorni, azután beszurkozni. Amikor a szurkot végighúzza a fonálon, gyors lendülettel az egyik inast a könyökével, olykor az öklével, amint éppen sikerül, mellbe üti úgy, hogy az a székről hanyatt esik. Amikorra az visszaül, már a másik inas bukik hátra székestül. A tréfa néhányszor ismétlődik, majd következik a varrás tanítása. A mester kezébe veszi a rossz lábbelit. Mutatja, hogy a szakadásnál össze kell varrni. Előzőleg nagy ügyedenkedéssel a varrótűbe belefűzi a fonalat. Amint a rossz lábbelin a tűvel öltöget, az előző tréfa ismédődik: ahogy húzza a tűvel a fonalat, hol az egyik, hol a másik inast üti orrba. A nézők a suszter tréfás mozdulatain, az inasok nagy esésein, az orrba- és mellbeütéseken, a fonalkészítésen, a varrás imitálásán rendkívül jól szórakoztak, harsányan nevettek. A játék, lényegében mint bohózat, helyzetkomikumra épül. A suszter jelenettel lényegében megegyezett a csizmadia játék. Földesen a nádudvari jelenetnek megfelelőt csizmadia játéknak nevezték. Úgyszintén három szereplője volt: a csizmadiamester és két inasa. A mester leült egy kis székre, a tanítványai kétoldalt melléálltak. Az inasok kérdezgették a mestert, hogy milyen csizmát készít. A mester csak ennyit válaszolt: „Ilyet, é!" - és jól lábszáron csapta a kérdezőt. Addig tartott a kérdezgetés és a megcsapás, amíg az inasok meg nem unták a „tanítást", illetőleg, amíg a nézők élvezték a jelenetet. Hajdúszováton a csi^madiafogásnak nevezett játékban a mester inasnak fogad egy legényt. így szól hozzá: - Inassá fogadlak, ha hamarébb ráteszed a lábadat a gyalogszékre, mint én. Én most kimegyek, te bentmaradsz, mégis én teszem a lábamat a székre! A mester kiment a pitarba. A kemencénél bekormozta a kezét, majd kopogtatott az ajtón. Amikor ezt hallotta az inasjelölt, a szoba közepére helyezett gyalogszékhez szaladt, s rátette a lábát. A mester odament hozzá, dicsérte, hogy milyen ügyes, s kormos kezével az arcát simogatta. A kormos arcú legényen a közönség élénken hahotázott.

100 Az előzőekhez hasonló a szűcsmesterséget tanító jelenet. Baksaj Sándor írja. a múlt század végén, hogy amíg a zenészek vacsoráztak a lakodalomban, a násznagy vagy az első vőfély gondoskodott a mulattatásról. így pl. a vőfélytársait a s%űcsmesterségtc, tanította. A játék menete a következő. A mestert alakító vőfély leült a szoba közepén egy székre. Jobb és bal oldalára állította két vőfélytársát - mint inasokat —, akiknek a kezébe egy-egy vesszőt adott. Ezzel a vesszővel ráüthettek a mester kezére, ha az térden ütötte az inast. A mester a térdére tett egy báránybőr sapkát, és elkezdte oktatni az inasokat. - „Ide nézzetek! (megüti az inasok térdét), a sipkának való prémnek feketének (ismét üt), a bélésének fehérnek (újra üt) kell lenni (megint üt). A becsületes szűcs (mégegyszer üt) apró hulladékokat (üt) nem szokott belevarrni (újra üt)." A két inas iparkodott a mester kezét a vesszővel eltalálni, de nem sikerült. A két vőfélytárs után mások próbálkoztak a mesterség megtanulásával, s azzal, hogy a mester kezére suhinthassanak. 100 Szathmári Ibolya szíves közlése.