Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

Hogy én megtanítlak áztat majd meglátod, Volt mát nékem dolgom másszor is ilyennel. Kicsapom a szemed az ostor végivel. KOCSIS: Lassan rendőr uram ilyen-olyan adta, Végén szokott cserdülni az ostor áztat kend is tudja, Menjünk hát birokra vagy pediglen botra, Bassza meg kendet is mind a két nagyapja, Jobb lesz kend is, én is elmegyünk dolgára, Mert majd puhítóhoz küldöm vacsorára, Pef, Puf, Püf kendnek is híres rendőr bíró, Mostan, de nem kellett kendnek sem a jó szó. RENDŐR: Megállj huncut betyár, te kavargó zsivány, Még ezért csünghetel te az akasztófán, Azért te megütni megmertél engemet, Mondd meg nékem eztet, hogy mért cselekedted. KOCSIS: Nem érek én reá, hogy feleljek arra, Mert már a hajnalnak hasad a sugara, Sietni kell nekem a gyulai vásárra, Azért legeltettem, lovam ki van állva, Tudjátok ti áztat, szegény legény vagyok, Mert én puszta földön nagyon sokat járok. RENDŐR: Mért nem mondtad nékem kedves öcsém, Mert akkor kegyedhez szavam se emelném, Bocsátottuk volna kegyedet útjára, Elmehetett volna mitőlünk Gyulára. KOCSIS: Váltig rimánkodtam annak a vén csősznek, De nem engedelmeskedett beszédemnek, Hogy amit kaptatok, érjétek meg vele, Majd talán Sionból ki lészen fizetve. Repülj lovam, repülj, arra Gyula felé, Hogy amit kaptatok, érjétek meg vele. RENDŐR: Hadd vigye a manó őtet útjára, Lehet, hogy van neki két-három puskája, Mégis a köszönet csak hogy meg nem löve, Csak elő se hozzuk hogy jártunk mi vele. CSŐSZ: Nem is hoznám uram, de mégis megtudják, Mert az oldalbordám eltört arról megtudják. Mit tudnék mondani, hogy ez másképp esne, Földön hevertem, be az meg nem történne. RENDŐR: Mondjuk mi hát áztat hogy éjjel kerüle, Beleesett kend egy csóva gödörbe, Valami kóróba valahogy megbuka, Oldalának akadt a nagy görcsös botja, Olyan keservesen áztat megütötte, Hogy nyilalik bele, de meg el van törve, Csak elő se hozzuk senkinek sem osztán, Hogy jártunk mi ketten az Árendás pusztán, Hogy egy szegény legény ki lovát étette, Az mind a kettőnket jól kielégíte, Szégyelem mihaszna, nem tehetek róla, De hogy ki ütött meg, azt senki sem tudja, Bizony olyan ember nem fél a rendőrtől, Sem pedig az ilyen buta kerülőtől. A bemutatott jelenetek a magyar népi színjátékok eddig ismert anyagát új vonásokkal gazdagítják. Mindenekelőtt a tartalmi jegyek azok, amelyek sajátságos jelleget kölcsönöznek ezeknek a daraboknak. Természetesen, különösen hangsúlyt kapnak ezekben a jelenetekben a színjátékokkal, a színjátszással kapcsolatos kérdések is, főleg a feszes, feszültséget, drámai miliőt teremtő dialógusokat illetően. Méltán vetődik fel a kérdés, vajon nem tekinthetjük-e ezekben a jelenetekben azokat a példákat, amelyek belső fejlődés nyomán gazdag tematikájú népi színjátszás kialakulását eredményezték volna. Nyilvánvalóan autochton jelenségről van itt szó. Az az időperiódus viszont, amelyben ezek a játékok éltek, „közönség" elé kerültek, több vonatkozásban kevés volt ahhoz, hogy a tradícióhoz mind horizontálisan, mind vertikálisan kellő mélységet nyújtson. A társadalmi, gazdasági változások nem kedveztek az ilyen jellegű játékoknak. Egy idő után aktualitásukat elveszítve, háttérbe szorulnak, kihullnak a játékosok „repertoárjából". Ezekkel szemben a különböző bohózatok, tréfás,