Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.

Mintha adogatnák ölből ölbe, végre mégis a sarokba ér, leül. Hatalmas két öklét az asztalra teszi, azt mondja: — No osztán... én se megyek el innen addig, míg nem visznek. — S széjjelnéz diadalmasan. — Kunkapitány! Kunkapitány! - kiabálják minden oldalon, és tapsolnak, örülnek. Nem tudni, hogy minek. Pap Sándornak vagy a lakodalomnak vagy pedig saját magoknak. — Az ám, ni — hökken meg Pap Sándor, és megsimogatja az állát. Tűnődik. Szórakozottan vesz fel egy tele poharat, kiissza. Petőfi versei csörgedeznek fel benne, mint a sziklából a csermely, mit is kell a kunkapitánynak tenni? Tán elmondhatná ezeket a verseket... igaz is. Annak tréfálkodni kell. Minden kérdésre megfelelni. De kérdéseket is kell feladni. Mindaddig, míg fel nem terítik a vacsorát. Meg aztán is, ha rákerül a sor... Nem tudja, hogy ivott-é már, vagy csak akart, megivott még egy pohárral. Jobb kétszer, mint egyszer se. Erre a pohárra is azt hitte, hogy gazdátlan, pedig a szomszédjáé volt, az Ember Lajosé. Na, mindegy. — Hajjuk! Hajjuk! - kiabálnak a túlsó oldalon, és mindenki erre néz. — Hja... — lassan kiveszi az órát, pontosan hét óra. Majd csak hozzák már a vacsorát. Addig is... — Mondj ék valamit! Mondj ék valamit! - kiabál megint a nyugtalanabb ja. — A fene ette vóna meg, mán mégiscsak muszáj... fészkelődik Pap Sándor és széjjelnéz. Szeme felakad a kisnásznagy képén. Pocsék pofa. - Na, kisnásznagy uram... hát meg tudná-é mondani, hogy... mi különbség van a tehén közt meg maga közt? Mintha a fal recsegne, ropogna, úgy robbant ki a röhögés. Most meg minden arc a kisnásznagy felé fordul, azt nézi. Jámbor Lajos megsápadt, mint a holdvilág, mondani akar valamit, de csak mekeg, mint a kecske. - Mee... meee... — Én tudom! Én tudom! — kiabálja valaki az ajtó megett fuldokolva. — Na, ecsém, ha tudod, hát akkor mondd meg neki te - rendelkezik Pap Sándor. Még hogy ő a kunkapitány. Még hogy mondjon valamit. Mond ő, de ezt nemigen köszönik meg. Az ajtó megetti hang szinte sivítva harsogja: — Az a különbség, hogy... a tehénnek felfelé áll a szarva, kisnásznagy uram pedig le van... ih... ha... ha... há... - Nem tudja, vagy nem meri kimondani. Viharzik a kedv, mint a nád. Az urak most érkeztek, de nem mennek be helyükre, hanem megállnak az ajtóban. — Emmán így van — beszél tovább Pap Sándor emelt hangon —, de azt mán csak meg tudod mondani, ecsém, hogy... mi különbség van a széna közt meg a szalma közt? - Jámbor Lajos érzi, hogy belegabalyodott az egészbe, jó volna kievickélni valamiképpen belőle. Legjobb, ha hátat fordít Pap Sándornak. — Nem tudom — mondja bosszúsan, és az öreg násznagyhoz fordul. Annak akar valamit mondani. — Azt pedig, ecsém, minden marha tudja — mondja meg az igazat Pap Sándor. Ez már nem is röhögés, hanem haldoklás. Még a pitarból is bejöttek a szakácsasszonyok, s megálltak az ajtó előtt."

37 Az irodalmi adatokat recens példákkal egészítjük ki. A hajdúsági, a bihari, a békési és a nagykunsági lakodalmakban a kunkapitány szerepére éles eszű, tréfás, szellemes embert választottak, akit rendszerint a sarokba ültettek. Többnyire a vőfély, néhol (pl. Nagykerekiben) a nők választották ki a legalkalmasabb személyt a kunkapitányi tisztségre. Rendszerint éjfélig a sarokban kellett ülnie. A példák többsége szerint a kunkapitány és a násznagy a vendégek szórakoztatására egymással tréfálkozott, egymást bosszantotta. Gyakran találós kérdéseket tettek fel egymásnak. Ide vonat37 S^abó Pái: Talpalatnyi föld. Budapest, 1974. I. 140-143.; Bertalan Agnes úgyszintén Biharugráról írja, hogy híres figurája volt a lakodalomnak a kunkapitány. I. m. 64.