Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

környezetében előfordul. A legfontosabbat azonban elfelejd Mackensen L.: nem egy közösség hagyományában fordul elő az összes állat, hanem egy ország, vagy ha úgy vesszük, Európa népeinek szokásában és hiedelemvilágában. Továbbá: ha egy-egy állattal kapcsolatban a számszerű előfordulást, a százalékarányt megfigyeljük, nyomban láthatjuk, hogy zömmel csak néhány állat (farkas, medve, kakas) szerepel és ez lényegében mindenütt, amíg számos más állat csak ritkán, egy-két adatban lokálisan fordul elő, amiből nyilvánvalóan kitűnik a másodlagosság. Ha Mackensen L. vette volna a fáradságot és ezt a kérdést megvizsgálta volna, valószínűleg inkább maradt volna annál a véleményénél, hogy ezeket az alakokat a felnőttek által már elfelejtett hit tükröződésének tekintse és a feltűnő jelenségek okát a változás folyamatában keresse, a variálás tényezőivel vizsgálja. Megállapíthatta volna, hogy a felbomlott mondaanyagnak, hiedelemkörnek a legtermészetesebb velejárója a variálás és az adaptáció. Miután Mackensen L. megteremtette a parasztemberrel a metafora igénybevételével a gyermekijesztő alakot, következetesen végig kellett vinnie az egész agrárhagyományra vonatkozóan azt a gondolatmenetét, hogy itt csak tréfáról, alkalmi megnyilvánulásokról van szó. Rendkívül meglepő fejlődést állít fel ebben a tekintetben. Egy jelenségnek, egy szólásnak, hiedelemnek, szokásnak a fejlődése, ha olyan egyszerűen történne, ahogy Mackensen L. látja, alig lenne dolga a szokáskutatónak. Az aratási szokások zömének eredetét a gabona hullámzásával összefüggésben kezdi. Az ember megalkotta a gabonában rejlő alakokat, és miután a gabona megnőtt, beérett, sőt az aratás is megkezdődött, a parasztember nem felejtkezett el a hullámzó gabona láttán a metaforisztikusan létrehozott állatairól, mert aratáskor is gondol rájuk, sorsukat szívén viseli, sőt később is, ha az aratás befejeződött! De már itt kész tényekkel áll szemben az arató, a gyermekijesztő alakok megvannak, valamit kell velük csinálni! Ahogy azt Mackensen L. megfogalmazza, a parasztember egyik legfontosabb problémája, hogy felvesse a kérdést: „Mi lesz most a mezei állatokkal, ha a gabonát lekaszálják, a szántóföldet learatják?" Ezért azután űzik, kergedk a gabonában, és az utolsó csomóba szorítják, de mindezt csak azért, merthogy ha már megvannak, kell valamit kezdeni velük! Azt hiszem, szükségtelen Mackensen L.-nak ehhez a gondolatmenetéhez bármit is hozzáfűzni. Eszerint a szokásfázisokkal egy időben a gabonalényekkel is újabb és újabb dolog történik! Amikor már nem kell attól tartani, hogy a gyermekek legázolják a gabonát, az aratók az első vagy az utolsó kévét, vagy éppen egymást nevezik el ezekről az állatokról! Végül, ezek után feltételezem, hogy nyilvánvalóan azért ölik meg, verik agyon vagy szúrják át ezeknek az alakoknak a gabonából megformált figuráját (sokszor az élő állatot, pl. kakast), hogy ne ijesztgesse tovább a gyermekeket és bár tréfa volt az egész, aratás alatt jól szórakoztak velük az aratómunkások, hasznos szerepükért halállal lakolnak! Nincs szándékomban az irónia fegyverét használnom egy jó szándékú „elmélettel" szemben. Csak arra akartam rámutatni, hogy a dolgok teljesen problémádan leegyszerűsítése sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mintha tágabb perspektívában, nagyobb összefüggésben vizsgálnánk a jelenségeket, mint ahogy azt Mannhardt W is tette, aki ellenében Mackensen L. a metafora tetszetősnek tűnő fogalmával kísérelte meg a gabonadémonok tagadását. De ez a tagadás sem általános érvényű! És itt térjünk vissza kiindulási pontunkhoz. Mackensen L. elvileg nem tagadja a gabonadémonok létezését. Azonban szláv területre szorítja, a németek hagyományában ezt nem hiszi. Ebben a vonatkozásban is hajlamos, hogy pusztán egy adatra építsen. Következtetését lényegében abból vonja le, hogy egy XIII. századi adat szerint a poroszok a mezei italáldozatról lemondanak. Itt csak annyiban lehet német adatról szó, amennyiben a porosz területek németté váltak. Vagy pl. az aratási kakassal kapcsolatban, mivel egy XVI. századi adat a lövészünnepélyekre utal, abból eredezted a kakas megölésének szokását aratáskor. Nem indokol, nem bizonyít, egyszerűen csak arról van szó, hogy Mackensen L. minden mást akar