Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások I.

A román népi színjátékokról írt kitűnő tanulmányában Vrabie Gheorgbe a turkajárásban a szokás záróaktusára helyezi a hangsúlyt, és abban a drámai mozzanatokra fordítva a figyelmet a következő fontosabb részeket emeli ki: 1. A turca lakomája karácsony harmadnapján, amely alkalommal mindkét oldalán egy-egy leány ül. Utolsó tánca után a turca a maszkot leveszi. 2. A turca halála. Újév napján a turkajárás résztvevői előtt a turca ismét táncol, majd a mosul de turca (a turkajárás öregnek nevezett szereplője) lelövi. 3. Megülik a turca halotti torát. Ezen a lakomán a „meghalt" turca helyét üresen hagyják.

296 A szokás eme mozzanatai jól igazolják, hogy a turka típusú állatmaszkos jelenetekben az idetartozó variánsokat külön kell választani és a figyelmet az állatmaszkra, ill. az általa megjelenített állatra kell irányítani. A szokás egyes elemei a funkcionális vizsgálatok során különböző magyarázatokra nyújtottak lehetőséget. A számos értelmezés, eltérő eredmények ismertetésére és értékelésére most nem térünk ki. A rendkívül szövevényes, szerteágazó problémakörből csak utalok arra, hogy a turca állatmaszkos alakot a napkultusszal hozták kapcsolatba és e magyarázat során a szarvassal, a farkassal, mint a solaris istenségek megszemélyesítőivel.

297 Azokat a játékokat, amelyekben a turca a mos-sal (öreg ember) szerepel, a halottkultusz körébe kapcsolják.

298 A turkajátékot azonban többnyire ősi termékenységi rítusnak tekintik a kutatók, amely magyarázaton a turca-mk a szántást szimbolizáló szokással -plugusor — való kapcsolata adja az alapot.

299 Úgy gondolom, hogy a problémakör lényeges pontja a turcanak a capraval, tehát a kecskével való kapcsolata. Utaltam arra, hogy a nagy területen elterjedt capra maszk formájában azonos a turcamaszkkal. A capra egyértelműen a háziállatot jelöli, amíg a turca a néphagyomány szerint pontosan meg nem határozható állatra vonatkozik, s az értelmezésében a kutatók is különböző véleményeket képviselnek. A román nyelvterületen a capranxaszk Moldvában igen elterjedt. Az újévi felvonulós szokásoknak rendkívül kedvelt alakja. A játékoknak többnyire nagyszámú — gyakran harminc — résztvevője van. A kecske kíséretében vonuló szereplők felöltöznek különböző állatmaszkba, mint pl. medve, farkas, róka, daru, kakas,páva, ló és igen változatos antropomorf maszkba, mint pl. öregember, öregasszony, agány, görög, ko%ák, kereskedő, s^er^etes, ^sandár, katona, menyasszony stb. A helységen végigvonulnak, s a házak előtt megállva köszöntőt mondanak. Az esetek többségében a csoport vezetője, aki nem visel maszkot, mondja el a köszöntőt. A köszöntő befejezése után a csoport tagjai a kecskét körbefogják, s az a kör közepén táncol, gyakran a medvével együtt. Groteszk táncukon és mozdulataikon a nézők jól szórakoznak. A kecske játéka apró, egy helyben való ugrásokból, fordulatokból, hullámszerű lehajlásokból áll, miközben a faállkapcsot csattogtatja. A többi szereplő rigmusok kiáltásával, tánccal szintén bekapcsolódik a kecske játékába. A cigány alakoskodó jósol, a kereskedő árulja portékáját, mások bűvészkednek, ugrálnak, fára, kerítésre másznak stb. A szereplők a játékukért és a köszöntőért a gazdától és a nézőktől pénzt kapnak.

300 296 Vrabie Gheorgbe: Teatrul popular românesc. Studii si cercetäri de istorie literarä si folklór, 1957.; Vulcanescu Romulus: Mästile populäre. Bucuresti, 1970. 137 kk. 297 Mangiuca Simeon: Dako-romanische Sprach- und Geschichtsforschung, I. Oravicza, 1890. 201 kk.; vö.: Sebestyén Gyula: A regösök. Budapest, 1902. 205. kk. 298 Flegont Olga: The Mos in the Romanian Popular Theatrical Art. Revue Roumanie d'Histoire de l'Art, III. 1966. 122 kk.; Fitkin H.: szótárában olvasható a capraval (kecske) kapcsolatban: „Art Spiel bei der Todtenwache, wobei sich ein Bursche als Ziege verkleidet." Rumänischdeutsches Wörterbuch, I. Bukarest, 1903. 283. 299 Pop Mihai-Eretescu Constantin: Die Masken im rumänischen Brauchtum. Schweizerisches Archiv für Volkskunde, LXIII. 1967. 165-166. 300 Jula N.-Manastireanu V.: Tradirii si obiceiuri romänesti. Bucuresti, 1968. 10. kk.