Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Játék és maszk. Dramatikus népszokások I.
A turka típusú állatmaszkok közötti főbb hasonlóságok és különbségek megvonásához szükséges még a román néphagyományból a bre^aia bemutatása. A bre%aia-]áték Munténiában ismeretes, a Kárpátok és a Duna közötti román nyelvterületen. Fentebb utaltam arra, hogy a bre%aiama,szk formában megegyezik a turcamzszkkal. A bre^aia-x. alakító legény fából készült maszkja gyakran kecskéhez, farkashoz, gólyához hasonlítható. A faálarc éppen úgy mint a turca- vagy a capramaszknál, két részből áll. Az alsó rész zsinórral mozgatható. A játékos különböző színű kis szőnyegekkel, ágytakaróval vagy kendőfélével borítja be magát. Lábára a térden alul csengőket köt. Hasonlóan csengők vannak a famaszkból kinyúló virággal díszített szarvat imitáló két faágon is. Kolindáló csapattal jár karácsonykor. A szokás jellegzetes alakja még a mos (öreg), amelyre a turcaval kapcsolatban utaltunk. Mindketten néma játékosok. A kolindálás alatt ugrálnak, a kísérő gyermekeket ijesztgetik. A csoport tagjainak tánca alatt pénzt szednek a nézőktől. Az a hiedelem, hogy a bre^aia az ördöggel kerül kapcsolatba. Az alakítója hét évig nem léphet be a templomba. Megemlíthető még a iapa (kanca) nevet viselő alakoskodó, aki tarisznyát visz magával, hogy abba rakja a kapott naturaliákat. 301 A turca, capra és a bre^aia maszkja lényegében egyezik és a formai hasonlóság alapján kézenfekvőnek tűnik a három alak azonosítása. Ennek nyomán pedig az erdélyi és a magyarországi román turca ~ turka moldovai és munténiai kapcsolatainak a megállapítása. Úgy látom azonban, hogy a különbség lényegesen több, mint a hasonlóság, és a három maszkos alak között a kapcsolat funkcionális szempontból kevésbé egyértelmű. Az erdélyi és a magyarországi román turca ~ turka maszkos alakoskodó szereplése szorosan a karácsonyi kolindáláshoz fűződik. A szokásban, mint állatmaszkos alak, egyedül áll. A kolindáló szövegek jelentős részben vallásos tartalmúak, azonban a hangsúly nem ezeken van, hanem a karácsonyi vonatkozásokkal összefüggésbe nem hozható turca alakoskodón és a vele kapcsolatos cselekvéseken. A szokást eltiltó rendelkezések nyilvánvalóan elsősorban a turkaj árasra és nem a kolindálásra vonatkoznak. A turca szóval jelölt állat, ha az eddigi idevonatkozó eredményeket elfogadjuk, egy ősi állatfajtához tartozik és ősszláv, indogermán kapcsolat, eredet tehető fel. 302 A turca megölése, halála és feltámadása pedig a szokásnak rendkívül széles körű, sokrétű, a hajdani kultuszok irányába ható problémáit tárja elénk. A moldovai capra, miként fentebb könnyen megállapítható volt, és amiként neve is kifejezi, egészen egyértelműen a kecskére vonatkozik. 303 Ez azonban - úgy tűnik — nem csupán megnevezésben különbség a turcaval, illetve a bre^aiaval szemben. A famaszk hasonlósága kétségtelen. Azonban meg kell említeni, hogy a moldovai játékokban a capra nem minden esetben „két lábon álló" állat, azaz a maszkot a játékos nem egyenesen állva tartja fejmagasságban, hanem előrehajolva, „négykézlábon állva" igyekszik az állatot, a kecskét megjeleníteni. Továbbá a variánsok zömében a capra nagyszámú teriomorf és antropomorf maszkos alakoskodóval szerepel együtt. Ennél a szokás funkciója világosabb, egyértelműbb a másik kettőnél. Az ún. termékenységi mozzanatokon kívül a pusztán szórakoztatás igénye, a bohózat jellege lép előtérbe. A munténiai bre^aia-nak több olyan vonatkozása van, amely a maszkos alakot a turcahoz hasonlóan a hajdani kultuszok tágabb körébe vonja be. Különösen a mossál való összefüggésből tűnik ez ki. A halottkultusz emlékei kerülnek itt elsősorban előtérbe. 304 A turca egyes variánsaiban a szokás301 Vulpesco Michel: Les Coutumes Roumaines Périodiques. Paris, 1927. 30 kk. 302 Machek V.: Etymologicky slovnik jazyka ceského a slovenského. Praha, 1957. 543. 303 A moldvai capra játékokhoz 1. Adäscälitei Vásik. Teatru folkloric din Judejele Bacáu si Neamt. Bacäu, 1968.; Teatru folkloric din Judetul Iasi. Iasi, 1969. 304 Vö. Flegont Olga: i. m.; Moszyriski Ka%imier% Kultúra ludowa Slowian, II. Kraków, 1939. 997, 999.; Schneeweis Edmund: Serbokroatische Volkskunde. Erster Teil. Volksglaube und Volksbrauch. Berlin, 1961. 127.
