Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban
aratási szokások sohasem voltak mások, mint alkalmi tréfák, és hogy már az ókorban is azok voltak. És véleménye szerint az, hogy ha az utolsó kévét a nép a farkassal vagy a bikával azonosítja, abból ered, hogy a gyermekeket ijesztgették, ne menjenek a gabonaföldre, nehogy letapossák a gabonát. Ezek csak rémképek; fiktív lények, pedagógiai fikciók, amelyeket a felnőttek találtak ki a gyermekek számára. Von Sydow C. W-nek ezeket a megállapításait már csak azért is kételkedéssel kell fogadnunk, mert nehezen képzelhető el, hogy Európa különböző népeinél ugyanaz a pedagógiai fikció alakuljon ki. A gyermekek ijesztése rémalakokkal, szellemlényekkel azért, hogy ne tapossák le a gabonát, éppenséggel egy-egy helyi adat lehet, de semmiképpen nem általános, hiszen a településtől távoli gabonaföldeket nem kellett a gyermekektől félteni. Semmiképpen sem hihető az, hogy a szellemeket azért találták ki, hogy a gyermekeket és egymást ijesztgessék. A szellemalakok már megvoltak, amikor új funkcióba léptek és a gyermekek ijesztőivé váltak. Mivel von Sydow C. W. általában a szellemek létezését nem tagadja, csak a gabonadémont, lényegében a másodlagos funkcióból indul ki, holott éppen ő veti szemére Mannhardt W.-nek, hogy felcseréli a másodlagost az elsődlegessel. Az elsődleges és a másodlagos tekintetében egy ponton igaza lehetne von Sydow C. W-nek, mégpedig abban, hogy ha a jelenhez viszonyítunk, más az elsődleges most és más egy korábbi időpontban. Ezt azonban elhallgatja és amikor az elsődlegesről beszél, a jelen állapotot veszi alapul, amely nyomán természetesen könnyen bizonyítható, hogy bizonyos aratási szokások elsődleges funkciója a tréfában, a játékban, vagy bizonyos hiedelem a gyermekijesztésben kulminál. Egy jó fél évszázaddal későbbi állapotban mutatkozó elsődleges fel nem ismerését kéri számon, holott Mannhardt W-nek nem az volt a célja, hogy a korában gyakorolt szokásoknak azt az értelmezését nyújtsa, amelyet minden gyűjtő a helyszínen megfigyelhetett és leírhatott, hanem a szokások mögött lappangó hajdani korok kultuszának, hiedelmeinek emlékeit. Világosan látta és tudta azt Mannhardt W, hogy az általa vizsgált szokások gyakran többszörösen átalakultak és megváltoztak. Véleményem szerint éppen von Sydow C. W. esik abba a hibába, hogy az agrárszokások jelentékeny részéről úgy beszél, mintha kezdettől fogva ugyanabban a funkcióban, szerepben lettek volna. Fel sem veti azt, hogy a kezdet és a jelen állapota között hosszú folyamat; idő és távolság húzódik, amelyben az emberi kultúra fejlődésével a szokások és hiedelmek is alakultak, változtak. Lehetetien annak a tételnek az alkalmazása, amely korokat, kultúrákat stb. figyelmen kívül hagy és bonyolult összetételű, kapcsolatú szokásokat és hiedelmeket leegyszerűsít. Von Sydow C. W. hibáztatja Mannhardt W-et, hogy mindent az animisztikus szemlélettel magyaráz és valójában ő is beleesik abba a hibába, hogy mindent a causalis fikció fogalmával elutasít és az animizmus helyett mindenre vonatkozóan, különbségtétel nélkül a tréfát, a játékot, a rivizmust vagy az orendizmust alkalmazza. Az orendizmus és a rivizmus kérdésére egy fejezetben még visszatérünk. Talán még von Sydow C. W. bírálatánál is erősebb hangvételű Mackensen L. cikke 1933-ban a Mitteldeutsche Blätter für Volkskundehan. Tanulmányának címében a felvetett kérdésre a választ is megadja: Tierdämonen? Kornmetaphern! 77 A teriomorf szellemeket metaforákkal magyarázza, és ennek a tételnek a következetes alkalmazásával vizsgálja meg azokat az adatokat, amelyek Mannhardt W. művében az állatdémonokra vonatkoznak. Mannhardt W. elméletének tagadói közül talán egyedül Mackensen L. esik abba a tragikomikus helyzetbe, hogy amikor az ellenvetéseit megtette, teljesen váradanul az olvasó nagy meglepetésére a következőket jelenti ki: „Elvileg egyáltalában nem tagadom a mezei vagy gabonadémonok létezését." („Ich leugne keineswegs grundsätzlich die Existenz 11 Mackensen T., 1933.
