Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások I.

hagyománya volt. Ugyanakkor - a párhuzamok jól igazolják -, hogy a magyar dramatikus játékok és maszkok az európai népek szokásaival mutatnak rokonságot. A hasonlóságok, olykor a meglepő egyezések azonban nem jelentik a kulturális elemek átadásának és átvételének formális mechanizmusát. Azt azonban mindenképpen, hogy a magyarság is bekapcsolódott ebbe a kulturális körbe, amely e téren is az európaiság felé való sajátságos igazodást jelentette. Szükségszerű fejlődés volt ez, amely során a honfoglalás előtti kulturális elemek ötvöződtek újabb és újabb motívumokkal, s amely nyomán a magyar nép folklórját karakterisztikusan jellemző műfaj jött létre. Munkánk példái jól mutatják azt a sokszínűséget, amelyet műveltségünk számtalan komponenséből táplálkozó alkotó erő alakított ki. A magyar népi színjátszás, dramatikus népszokások kutatása terén iránytmutató példa Dömötör Tekla munkássága. Az ő műveire számos helyen hivatkozom, s részleteiben is visszatérek egy elemző kötetben nemcsak elért eredményeire, hanem mindazokra a kérdésekre, amelyek a magyar népi színjátszásban a Kárpát-medence népeivel összefüggésben az összehasonlító vizsgálatok során felmerültek. Az előképekre a középkori magyar színjátszásban Kardos Tibor vizsgálatai mutatnak. A színjátékok és maszkok kutatásában az általános következtetések levonásának előfeltétele a játékrepertoár lehetőség szerinti minél teljesebb ismerete mind területileg, mind a hagyományos alkalmakat illetően. A magyar anyagra nem lehet mechanikusan applikálni az európai népi színjátszással kapcsolatos elméleteket és szempontokat. Teljesen más fejlődési szakaszai voltak pl. az osztrák, svájci vagy az olasz játékoknak, amelyre a középkori liturgikus színjátszás, illetőleg a commedia dell'arte igen erősen rányomta a bélyegét. A magyar népi színjátszás párhuzamai sokkal inkább a szláv, elsősorban a keleti szláv népek hagyományai felé mutatnak. Az archaikus elemeket pedig olyan örökségnek tekinthetjük, amelyek a magyarság honfoglalást megelőző kultúrájából maradtak fenn a néphagyományban. A dramatikus népszokások, maszkos alakoskodások bemutatására az alkalmak szerinti csoportosítást választottam. Ez voltaképpen egy praktikus rendezési elv, amely a játékoknak a gyakorlatban, a népéletben való előfordulását veszi tekintetbe. Ily módon a dramatikus játékok szokásalkalmak szerinti repertóriumát kapjuk. Kétségkívül igaz azonban, hogy néhány játék-alkalom egymásba kapcsolódhat, mint pl. a naptári ünnepekhez tartozó farsang és a farsangi időszakban is működő fonó. Az alkalomhoz való kapcsolódást azonban a játékok jellege - az, hogy szabadtéri felvonulás vagy szobai játékokról van-e szó - egyértelműen meghatározza. Külön kötetbe sorolom a vallásos játékokat, amelyek funkcionálisan is jól elkülöníthetők a vulgáris jelenetektől és profán alakoskodásoktól. És mivel a vallásos játékokban is felbukkannak világi figurák, profán maszkos alakoskodók és parodisztikus jelenetek, szükséges a teljes magyar dramatikus néphagyomány alkalomtól függeden bemutatása, amelyben témák és típusok állnak a vizsgálat középpontjában. Hasonlóképpen további feladatként áll előttünk a magyar népi színjátszás, dramatikus szokások és maszkos alakoskodások „színpadi" miliőjének elemzése, az organizálás, a „rendezés", a kellékek, imitációk, a „színészi" teljesítmény, a felkészülés, az improvizáció, a közönség aktív és passzív részvétele stb. Mindezekkel A temetés paródiája című könyvemben már foglalkoztam, s a teljesebb áttekintéshez, a részletesebb vizsgálathoz e munka további példákat nyújt. Kutatómunkámat a Magyar Tudományos Akadémia és a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke tervtémájaként végeztem. A köszönet hangján szólok a mindkét intézménytől kapott hathatós támogatásért. A kiadás anyagi feltételeinek biztosításáért Berettyóújfalu város tanácsát illeti az elismerő köszönet. Debrecen, 1982 tavaszán Ujváry Zoltán