Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

fiz agrár^uítusz ^itatása a magyar és az európaifoíkíórb an 147 egységbe állítsa. A fennmaradt emlékekről, jelenségekről azután meg kell állapítani — s ez alapvető szempont Diószegi V. vizsgálataiban —, hogy melyek „jellemzően nemzed sajátosságai a magyar népi kultúrának s vajon ezek az etnikus jelenségek már alkotórészei voltak-e a honfoglaló magyar nép kultúrájának, nevezetesen hitvilágának is. A honfoglaló magyar hitvilág kutatásának módszertana tehát lényegében a magyar etnikus sajátosságok, pontosabban genetikai etnikus sajátosságok megállapításának a módszertana." Azaz továbbá „a honfoglaló magyarság hitvilágának megismerése tehát lényegében összehasonlító kutatás eredménye."

504 Diószegi V. az etnikusság kérdésével mélyíti tovább a vizsgálatot. A hiedelmek, szokások, amelyek a kutatás alapját képezik, a magyar kultúra sajátosságait alkotják-e, magyar népi jelleget tükröznek-e? Az elemzés során nem vehetők tekintetbe azok az elemek, motívumok, amelyek a magyar hagyományba a honfoglalást követő századokban kerültek.

505 Azok a szempontok, amelyekkel Diószegi V. dolgozik, kétségtelenül eredményesek a sámánhit kutatásával összefüggésben. Elsősorban azért, mert a honfoglaló magyar nép hitvilágául tényként lehet elismerni a sámánhitet. Annak a megállapításához, hogy milyen volt ez a sámánhit, Diószegi V. kutatási módszere alkalmazható, azonban sokkal nehezebb, bonyolultabb a helyzet, amikor nem egy nagy vallási rendszernek a struktúráját vizsgáljuk, hanem olyan sajátságos rítusrendszert, amely gyakran csak kisebb csoportokban, közösségekben funkcionált. Ide tartoznak a mezőgazdasági rítusok is. Jogosan hangsúlyozza Diószegi V, hogy a sámánhit vizsgálati köréből ki kell rekeszteni mindazokat az elemeket, amelyekről a későbbi átvétel bizonyítható. Ezt ugyancsak egy történelmi tény indokolja, mégpedig az, hogy a kereszténység felvételével a sámánhit felbomlott. Az etnikus specifikum körébe tehát olyan jelenségek nem sorolhatók, amelyek a honfoglalást követő évszázadokban kerültek a magyar nép hagyományába, annak ellenére, hogy a kérdéses elemek, motívumok beletartoznak a sámánhit rendszerébe. Egészen másképpen kell megítélnünk a honfoglalás kori magyar agrárkultuszt, e kutatási módszert, és lényegesen módosítva kell alkalmazni az agrárhagyomány területén. Szólnunk kell még előbb a történetiség kérdéséről, amelynek összefüggésében az etnikusság problémakörét érintjük a megfelelő történeti korban. Döntően más kutatási szempontokat igényel a szokás teljes életútjának a vizsgálata, és ismét mást, ha egy szűkebb időperiódusban, határozottabban körvonalazható társadalmi, gazdasági viszonyok kapcsolataiban elemezzük a hagyományt. A kutatás rámutatott már arra, hogy a szokás történetének feltárása nem egyenlő a hagyomány menetében a különböző lépcsőfokok megállapításával, az ősi alapformához való visszafelé haladással. Ugyanis, ha a kutató valamely szokásnak az alaprétegét keresi, a recens anyagot nyilvánvalóan csak survivalként kezeli. Viszont, ha a kutatás során elsősorban a mitikus gyökerek feltárása a cél, nem lényeges feladat a kérdéses szokás, rítus stb. történeti útjának a végigkísérése.

506 Valójában mit jelent a szokások, rítusok összefüggésében a történetiség kérdése? Erre aligha lehet röviden megadni a feleletet. Minden szokásnak megvan a maga külön története. Az esetek többségében a kezdetet nem látjuk, az gyakran mélyen belenyúlik a népek előtörténetébe. S ha egy szokásnak a múltját sikerül végigkövetnünk, elegendő-e több évszázados múlt ahhoz, hogy sajátságosnak, nemzeti jellegűnek tartsuk? Csak akkor lehet-e etnikus specifikumnak tartani, ha történetesen pl. a honfoglalás időszakában ismertük, de nem jellemző, ha csak pár évszázados múltra tekint vissza a magyar hagyományban? Úgy gondolom, nem csak a múltba mélyen visszanyúló szokásokat tekinthetjük magyarnak, specifikusnak. Ez csak egy szempont, amikor a kérdést vizsgáljuk. Véleményem szerint egy szokás lehet etnikus specifikum valamely közösségben akkor is, ha 504 Diószegi V., 1958. 7-8. 505 Diószegi V., 1958. 10. 506 Dünninger]., é. n. 2628—2629.