Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban
bi publikációkat. A feltűnőbb néprajzi jelenségek önmagukban felhívják az idegen származásúra a figyelmet, az általánosabb jellegű hiedelmek esetében azonban sokkal ritkábban vetődik fel az esedeges idegen eredet, település lehetősége. Úgy gondolom, az eddigiek nyomán Róheim G. bevezetésként idézett megállapítását a következő értelemben módosíthatjuk: A magyar néphit és népszokás egy bizonyos rétege idegen eredetű, a hagyomány hordozóival együtt magyarrá vált néphit és népszokás. fl. magyar agrárrítuso^ és az európai agrár^uCtusz A magyar etnológusok már több ízben rámutattak arra, hogy a magyar népszokásokat, hiedelmeket a közép- és kelet-európai néphagyomány összefüggésében kell vizsgálni. A magyar anyagot mélységében csak a környező népek szokásainak, hiedelmeinek kapcsolatában magyarázhatjuk. 499 Számos kérdésben lényeges megállapítások történtek, különösen pl. a sámánhit kutatása terén. 500 A vizsgálatok alapja többnyire az összehasonlító elemzés volt. Egy-egy szokást egészében vagy részmotívumaira bontva külföldi analógiákkal vetették össze. A főcél az volt, hogy a környező, esetleg távolabbi európai népek hagyományából minél több párhuzamot felsorakoztassanak a magyar példák mellé és igen gyakran a hasonlóság fokából, illetőleg az elterjedési pontokból vonták le a következtetést egy-egy szokás vagy hiedelem magyar, illetőleg nem magyar eredetére vonatkozólag. Tulajdonképpen ez a vizsgálat a szokás vagy a hiedelem átadásának és átvételének kérdése körül mozgott. Hangsúlyoznunk kell itt azt, hogy az átadás-átvétel vizsgálata a népszokások, a hiedelmek területén a lényegi megközelítésnek csak egy módja, olyan iránya, amely felől a szokás életének, másképpen történetének fontos állomásait, vándorlási pontjait rögzíthetjük, azonban a legfontosabb kérdések, mint pl. a funkcionális tartalom, a tényleges szerep a néphagyományban stb. nyitottak maradnak. Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a párhuzamok sűrűségéből váló átvételi irány megállapítása tévedéseket is eredményezhet abban az esetben, ha nem számolunk azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos szokások egyes népeknél tovább megmaradtak, jobban konzerválódtak, amíg másoknál a kutatások időpontjában már eltűntek a néphagyományból. Az átadás-átvétel elvi kérdéseivel itt nem foglalkozom, mivel erre más fejezetben kitértem. A magyar agrárrítusok és szokások struktúrájának, európai kapcsolatainak vizsgálatakor az átadás-átvétel kérdései minduntalan előtérbe kerülnek. A fontosabb szempontokra az alábbiakban még visszatérünk. Amikor a magyar néphit és népszokások Kelet és Nyugat közötti kapcsolatáról beszélnek a kutatók — így legutóbb Dömötör T. — lényegében az összehasonlítások nyomán vonják le a következtetést. A legfontosabb és egyben a legnehezebben megoldható kérdés mindig az, hogy a magyar néphit, népszokás komplexumában melyek azok az elemek, motívumok, amelyek a magyarság honfoglalásának koráig, ill. az azt megelőző korokba vezethetők vissza. Döntően meghatározza itt a kutatást az a tény, hogy a magyarságra mintegy ezer éve a környező népek igen erős hatást gyakoroltak és a pogány, samanisztikus vallást a keresztény vallás váltotta fel. Ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy a magyar néphit szinte teljes strukturális változásáról beszéljünk. Dömötör T. rámutat 499 L. pl. már Ipolyi A., 1929.; Róheim G., 1925.; Dömötör T., 1964a. stb. 500 D«w^K, 1958.
