Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

y\z agrárrítuso^ és -szot^áso^ acCaptaßsanaf^ alffúziójána^ ^érdesei Az agrárszokások és -rítusok elméleti vonatkozásai tekintetében, a hagyomány struktúráját illetően a legfontosabb kérdések közé tartozik az a probléma, amelyet az adaptáció, illetőleg a diffúzió fogalmával jelölök meg. Abból az alapvető tényből kell kiindulnunk, hogy az agrárrítusok és -szokások a kultúra fejlődésében egy bizonyos gazdasági szint elérésekor jöttek létre, lényegében történed kategóriát jelentenek, s a kialakulás kezdetei a magyar hagyományban időbelileg többé-kevésbé rögzíthetők. Az európai kultúra egészében is jól megragadhatók ezek az időperiódusok. A kérdés lényege az, hogy egy bizonyos időperiódusban, a földművelő kultúra kialakulásával egy időben és attól kezdve folyamatosan jöttek létre az agrárszokások és -rítusok. Ami a magyar, és tágabb vonatkozásban az európai anyagot illeti, a problémát abban fogalmazzuk meg, hogy az agrárszokásoknak és -rítusoknak a kialakulását mi idézte elő, azok honnan származnak, milyen gyökerekből táplálkoznak? A honnan kérdés ebben az esetben nem népek és országok közötti irányt jelöl, hanem a hagyomány különböző területeire vonatkozik. Egészen konkrétan: feltételezünk egy alaphagyományt, a kultuszoknak, a hiedelmeknek, rítusoknak, szokásoknak egy bizonyos rétegét, együttesét, amelyből folytonosan megújult, táplálkozott az újabb és újabb kulturális szintre lépő kisebb-nagyobb közösségek és népek szokáshagyománya, hiedelemvilága. Valójában, osztódással önmagát fejlesztette, gyarapította. Az adaptáció, illetőleg a diffúzió lényege ebben a feltételezésben rejlik. Mindenekelőtt az adaptálás és a diffúzió fogalmával kapcsolatban tegyünk körülhatároló utalásokat. Valamely szokás, rítus adaptálásának nevezem azt a folyamatot, amikor az egyik foglalkozási körből, másképpen hagyománykörből másik foglalkozási vagy hagyománykörbe kerülnek át szokások és rítusok. Az átkerült szokások és rítusok új környezetükben hagyományossá válnak és legtöbb esetben csak elemző vizsgálat nyomán állapítható meg, hogy milyen folyamat nyomán alakultak ki. A diffúzió fogalmával azt a jelenséget akarjuk kifejezni, amikor a hiedelmek, a rítusok, a szokások egy feltételezett alaprétegből, kultuszból áramlanak szét az élet, a népi kultúra különböző területeire. Vagyis, amíg az előzőnél többé-kevésbé formális áttételekről beszélünk, ebben az esetben a belső erők, funkcionális tényezők hatására létrejött osztódás bonyolult folyamatáról van szó. Krappe A. H. rámutat arra, hogy a rítusok és szokások diffúziójának kérdése egyike az etnológusokat foglalkoztató problémáknak, s ez mindmáig rendkívül távol áll a kielégítő magyarázattól. O erre a problémakörre éppen csak utal. Feltevéseink csak részben érintkeznek. Abból a kérdésből indul ki, hogyan alakultak a rítusok és a szokások? Feltételezhető-e az, hogy egymástól függedenül alakultak ki, vagy pedig egy vagy több központból terjedtek el? Szerinte a véleménykülönbségek akkor jönnek elő, amikor az egyedi esetek vizsgálatára kerül sor. Természetesen ez nagyrészt attól függ, hogy milyen természetű a szokás vagy a rítus. Példaként említi az agrárrítusokat, amelyeknek az előzményeit nem lehet megállapítani, amelyek a földművelés történetétől nem választhatók el. Tehát azokat az agrárrítusokat, amelyek nem magyarázhatók egy korábbi szertartással, egy korábbi rétegből nem vezethetők le, hanem maga a földművelés alakította ki, hozta létre. Természetesen az esetek zömében felvethető az a kérdés, hogy egy-egy agrárrítus módosulása-e valamely ősibb, korábbi szertartásnak, azaz megvolt-e már a vadászó, halászó periódusban? Ezeket a kérdéseket Krappe A. H. nyitva hagyja a feltételezés lehetőségével, utalva arra, hogy határozott bizonyítékot csak a kartográfiai módszerrel lehet elérni, amikor már minden szokás vagy rítus területét határo-