Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

értelmezték. Az így átalakult szokásokban és fogalmakban már nem találjuk meg a kettős jelentést. A menyasszonynak, mindenütt, ahol előfordul, csak egy jelentése van. A fogalom megváltozásával a szokás tartalmi vonatkozásai is megváltoztak, illetőleg megfordítva, a szokás értelmének módosulása magával hozta a fogalom megváltozását is. A menyasszony (nevesta, Weizenbraut, morsian stb.) konkrét jelentésű és ténylegesen az eljegyzett, az eljegyzésre érett arató leányra vonatkozik, illetőleg a menyasszony nevet viselő leány a hiedelem szerint valóban azzá lesz. A régi fogalmak valamelyikével való csere és értelemmódosulás egyáltalán nem kétséges. Minden valószínűség szerint a menyasszony, a baba, az Alte stb. valamelyikének a helyét foglalta el. Mindennél jobban bizonyítja ezt az, hogy a szokás formájában még egyezéseket találunk (az utolsó kéve, vagy az ezt kötő aratónő neve menyasszony, vagy a koszorút vivő nő neve menyasszony), sőt egyes példákban még a korábbi állapotot tükröző tartalom is megőrződött (a menyasszony által vitt gabonakoszorú magjait a vetőmaghoz keverték, hasonlóan a menyasszonynak nevezett kéve magjait is és vízzel leöntözték a jó termés érdekében). A terminológia sokszínűsége, a számos variáns a hagyomány mély gyökereit bizonyítja és egyáltalában nem mond ellent annak a feltevésnek, hogy az idetartozó fogalmak azonos vagy erősen hasonló tőből, alapgondolatból — hiedelemkörből — származnak. Lehetségesnek tartjuk azonban azt is, hogy az aratási, ül. mezőgazdasági szokások más pontjáról került terminológia a fentebb tárgyalt szokások közé. így pl. a koldus, amely némely helyen az utolsó kéve (Nyíregyházán a kereszt alsó kévéje) neve minden valószínűség szerint abból a szokáshagyományból ered, amely szerint a termésből, az új kenyérből stb. a koldusnak föltédenül juttatni kell. A kutatók már rámutattak arra, hogy az Otestamentumban Mózes harmadik és ötödik könyve felhívja a földműveseket, hogy a szegények és vándorok számára a termésből hagyjanak valamennyit a szántóföldön az aratás, a betakarítás alkalmával (III. 19:9-11, 23: 22, V. 24: 19—21).

359 A koldusok, szegények megajándékozása számos szokással kapcsolatos, a néphagyomány különböző pontján előfordul. Erre a kérdéskörre nem térünk ki. Az aratási szokásokban a koldus elnevezés föltédenül a néphagyományban széles területen gyakorolt ajándékozási szokással áU összefüggésben. Beid R. utal arra, hogy koldusnak olyan vidékeken nevezik az utolsó kévét, ahol még általános szokás, hogy a szegények gyűjtik össze a kalászokat.

360 Nem célunk, hogy az egyes terminológiákat külön-külön megmagyarázzuk, a szokáskörbe való kerülésük irányára részleteiben rámutassunk. Sok esetben a hagyományban bekövetkezett változást, amikor már a tradíció eredeti jelentését és értelmét tekintve felbomlott, a legkülönbözőbb okok előidézhetik, közreműködhetnek véleden tényezők is és egy-egy adat esetében (mint pl. a Barbara fogalom, vagy a Csutak Orzse elnevezés) egyediségéről, szórványosságáról, igen gyakran pedig csak egy kisebb közösségben előforduló, vagy éppenséggel egy informátor elbeszélésben megismert fogalomról beszélhetünk. Figyelmünket a leggyakrabban, a legáltalánosabban és a legszélesebb körben előforduló fogalmakra kell irányítanunk. A példák statisztikája szerint - mint már arra többször utaltunk - az európai aratási néphagyományban ezek között első helyen állanak az őrinek megfelelő fogalmak egyrészről, másrészről pedig a gabonában tartózkodó szeUemlényre vonatkozó elnevezések. A két csoport közötti összefüggés, illetőleg keveredés nyilvánvaló. Ebben a tekintetben a nagy számok és példák tanulságát vesszük figyelembe. Nem a helyi variánsokat és részleteket tekintjük, hanem azokat a vonásokat, amelyek mindenütt jeUemzőek. A problémát nem annyira a mitikus lényeknek a tagadása okozta, hanem a vita akörül mozgott, hogy vajon gabonadémonok, Korndàmonok-e a mezőn tartózkodó, 359 Uungman W., 1937-1938. I. 249. 360 Betti R., 1932-1933. 279-280.