Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Az ember, az emberiség - avagy a nép?

megközelítette az erdélyi Nagybánya vidékéét. Itt még együtt voltam azokkal a kollegákkal, akiket Burghardt-osztály néven ismertek. Nagy Gyula, Ördög Laci, aztán fiatalabbak, Kiss-György Miklós és egy nem kis csoport, felvételi vizsgára felkészülni jött növendékek. A telepen itt élt már Meilinger Dezső és Csabai Kálmán. Meilinger volt a telepvezető gondnok. Burghardt Rezső mesterünkkel együtt jártunk Sajóecsegre festeni. Csodáltuk aszkétikus, tűző napot bíró magatartását, ahogy dolgozott. Amiért ezt a kis részt elmondom, meglepődésemet nem akarom a feledés homályában hagyni. Egy 50x70-es méretű vásznát, amelyen egy gyönyörű, távoli perspektívájú tájat festett és még másnap is szándéka volt folytatni, a Sajó-parton egy sűrű, alacsony fűzfabokor közé rejtette, és otthagyta nagy meglepetésünkre. Hogyhogy? Kérdeztük a mestert elképedve. Ah úgy sem kell ez senkinek. És hazajöttünk Miskolcra gyalog. Térjünk vissza Budapestre, kezdődik a harmadik évem. Készen állt az utam a csempészekkel együtt, hogy meglátogassam azt a kislányt, akivel már két év óta rendszeresen levelezem. Most már a nevét is hagy mondjam: - Kovács Emma, még diáklány, tanítóképzőt végezne, ha származása miatt nem gátolnák meg. Nem volt veszélytelen a Szobnál való átkelésem a szlovák határon. Egy kiszolgált katona nem ijedhetett meg saját árnyékától. Hiszen volt már nehezebb helyzetben is. Voltunk vagy 32-en, fegyelmezetten sétáltunk számomra teljesen ismeretlen hegyen-völgyön keresztül. Éjjel indultunk, hajnalodva a tetthelyen voltunk. Menet közben figyeltünk egymásra, ha valaki elesett, megállt az egész sor, nem hagyta ott, megvárta. Tetszett nekem. Kezdtem velük együttérezni. Az akkori nehéz körülmények között nem is kell mondanom, hoztak, vittek, ebből éltek. Az akkori pénz romlott. Feketéző világban. Ez a romantika nem volt színpadias. Nem volt egy lövészárok partjára kiugró vitézség - elkiáltva magát: avanti kapitane (előre kapitány). A második világháborúban a díszzsinóros ruhákkal nem sokra lehetett menni, legfeljebb a színpadon. Végül az atombomba után más lett a hősiesség kritériuma, mint a romantika idejében. Én mégis ezen utamon romantikus szívvel baktattam kitartóan a csempészek soraiban, várva a meglepetést, az élményt, hogy hogy is fogjuk érezni magunkat azok után, hogy két éve nem találkoztunk. Vajon fogunke ínég örülni egymásnak, vagy szertefoszlik minden, csak romantikus illúzió volt. Nagy volt a meglepetés - a betoppanásom, a nem remélt találkozás. Egy mérföldkő jelzője ez annak, ami az emberi örömöket az emberi emlékezet virágaként megőrzi. Az ember, az emberiség - avagy a nép? „...ó mondjátok meg, mi az ember? Honnan jött? Hová megy innen? Ki lakik ott, az aranyszín csillagokban?" Mormolnak a hullámok, nem szűnve zúgnak, és lebben a szél, röppennek a felhők, hidegen és közönnyel pillog a csillag és egy bolond várja a választ. (H. Heine: Kérdések) Az ember jó vagy rossz. Az emberiség se nem jó, se nem rossz. A nép? - démosz (görögül). Innen származik a sokat hangoztatott demokrácia. Létrejött a Népi 92