Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Kockázatos romantika

való sajátos tükröződésében jut kifejezésre. A feudalizmus után az addig egységesen fejlődő művészet sokrétűségére esik szét. A monumentális művészi feladatok helyett intimebb témák, az egyéniség új értelmezései kerülnek előtérbe. A művészek saját kedvtelésükre, nem hivatalos megrendelésre festenek. „Romantikusnak lenni annyit jelent - mondta Novalis -, mint a köznapinak emelkedett értelmet adni, a végesnek pedig a végtelen ragyogását". A művészek távoli országokról álmodoznak, a múltba menekülnek, különösen a középkorba, amelyről idealizált költői képet alakítottak ki maguknak. Szűkebb értelmezése pedig azokra az egyéni megnyilatkozásokra vonatkozik a köznapokban, amelyek mondhatnánk azt elképzelhetetlennek tűnő személyi vállalkozásokat, cselekedeteket jelölnek. Lépjünk vissza a máris romantikus ábrándozásból a való világba, és próbálom visszakényszeríteni énembe a még nem tudni, milyen belső énemből elzúdulni készülő romantikavágyat. Össze kell szedni magamat, hogy belső terjengős képzeletem megmaradjon a felismerés által emelt lehetőségek korlátai között. Mégis a romantikához fordulok, annak megjelenítésére, hogy a történés saját hímporával, nem akárhogyan jelentkezik. Romantikus kifejezés, ha azt mondom, tövisek között nyíló rózsa. Vagyis vérzivataros időkben nőtt egymásra találás, ismeretség. Az ismeretség szó tovább tartja magát az elválaszthatatlanság bilincsével. A szemérmesség nehezékeként a bátortalanság kimondása, hogy ezt úgy hívják: szerelem? Ez is a végtelenbe látás vagy végtelenbe tekintés egy sajátos módja? Művelődéstörténetileg a nőtiszteletet a hódító araboktól vette át Európa (a trubadúrok, minnezengerek létrejötte). Szerelmi énekek költészete. A gótikus épület, a Notre Dame (mi anyánk) székesegyház a nőtisztelet kultuszát szimbolizálja. Folytatódik a történeti sor, a már előbbiekben említett Petrarca képzelt Laurája iránti szerelme, Dante Beatrice iránti vágya, kivel sosem beszélt, a Divina Commedia létrehozásával adományozta meg az emberiséget. Az apácaszakállasi ismeretségem levelezés útján nem szűnt meg, sőt egyre sűrűbbé vált, valóságos érzéki tapintatúvá. Megelevenedett, szellemet termelő gyarapodása érzékletes valóságot szült. A majdani jövőt, annak megteremtését és az együvé keriilés lehetőségének reményét vetítette elibénk. Ez azonban még nagyon messze volt. Viszont, belső énünk igényének vágya, személyiségünk és jellemünk kialakulásának, rendkívül-hatású formáló erejű volt. A messze távol szellemi elválaszthatatlansága több volt, mint az érzéki közelség. Úgy éreztük, ez előbbiről egyikünk sem tud lemondani. Egymás iránti predesztináltságunk valahol az idő alfájában eldöntetett, amelynek megvalósítása ránk vár. Ilonka néni, mint már említettem, szívesen - hogy köznapi szóval éljek -, beszállt két távollévő lélek összehozásának megteremtésébe. Történt, hogy egy úgynevezett Mátyus bácsival, a Felvidékről a határon átszökött személlyel összeismerkedett, és azzal a reménnyel, hogy én is, az amúgy is már feltartóztathatatlan csempészátjárók gyarapodásával - nem hivatalosan megpróbálhatnék átmenni a határon. Lehetővé válna, hogy két év után fizikailag is találkozhatnánk, nemcsak képzeletünkben élnénk meg egymás iránti emlékeinket. A másodév elvégzése után júniustól szeptemberig két hónapi időmet a Miskolci Művésztelepen töltöttem. A Miskolci Művésztelep tulajdonképpen a nagybányai festőiskola utódjaként jött létre. Állítólag atmoszférája, levegője, festőisége 91