Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Valahol vagyunk a világban

Valahol vagyunk a világban Mondád, anyám, hogy álmainkat Ejente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz. (Petőfi: Jövendölés) tornyok jártak-keltek köröttem és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt az enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén. (Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz) „ Cogito ergo sum " mondja Descartes, a felvilágosodás nagy filozófusa. Gondolkodom, tehát vagyok. Kisgyermekként ezt nem mondhattam. Szeretném mégis a gyermeknek gondolkodásából kivilágíttatni, hogy hogyan történik a tudatra ébredés. Születésem helyiségére nem emlékszem. Arra már igen, hogy egyik helyről a másikra költöztünk, mivel több vagy kevesebb időre árendás házrészekben húztuk meg magunkat. Sok emberrel találkozhattam, akit halvány emlékemben jelennek meg. Hogyan viselkedtek velem szemben, avagy jelenlétem elviselhető volt-e számukra, nem tudom megítélni. Olyanok viszont feltünedeznek emlékeimben, mint valami mozaikkép, hogy jól éreztem-e magamat. Azért kutatok ezen időkben, mert keresem azt a ma már pedagógiai fogalmat, amit motiválásnak neveznek. Hol van nálam az eredete annak, amely életem irányát sajátos útra terelte? Ez a pálya pedig a festészet lett, amelyről nemhogy szűkebb, de tágabb környezetem sem rendelkezett ismerettel. Nagyon megerőltetve emlékezetemet, mintha történt volna velem: egy fiatal lány, azzal kötötte le a figyelmemet, hogy papírral, ceruzával (ezen eszközök fogalmát még akkor nem is tudtam) érdekes rajzolatokkal szórakoztatott. Nem tudom, hányadik árendás házból költöztünk már ki, amikor az történt velünk, hogy a Hernád másik oldalára átmentünk apai nagyszüleimhez lakni, de csak rövid ideig, inkább csak ott tartózkodni, mert szüleim saját házat kezdtek el építeni. Nemcsak mi, hanem sokan mások is fiatal házasok. Ez volt 1927-ben. Az első világháborúban harcolt, hazakerült katonáknak, akik házasság előtt álltak, háztelket osztottak a Hernád partján, gazos bikalegelőnek nevezett helyen. Nagyon forgalmas és változatos jelenségek közt éltem itt. Időnként én is kint voltam az építkezésen. Láttam, hogy a vert fal hogyan emelkedik feljebb és feljebb. Ahogyan a ház emelkedése a falon libasorban menetelő emberek bunkolásától keményedett és érte el a kívánt magasságot. Az unalmas ritmust pálinkaivással és ebből fakadó vidámsággal tették változatossá. A földön rengeteg kavics, homok terült el, amely nekem is szórakozást nyújtott. Különösen élményt adók voltak a kezemmel homokba húzott barázdák. Azon véve magamat észre, hogy ezen húzgálásból élő tárgy alakult. Édesanyám odajött hozzám és azt kérdezte, mit csinálsz, kisfiam? Én állítólag azt válaszoltam neki, létrát csinálok és felmegyek az égbe. Nagyot nevetett gyerekes naivságomon, én pedig elszégyelltem magamat, hogy milyen bolondságot mondhattam. 7