Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
Valahol vagyunk a világban
Lassan előkerült a földből vert fal. Az ajtó és ablak helye megvolt már, de még üvegezett rámája nem volt meg. Szüleim már nagyapáméktól eljöttek. Az ajtó, ablak helyét vászonlepedővel szögezték be, hogy a huzatot enyhítsék. Már ott aludtunk a saját házunkban. Úgy láttam, hogy szüleim nagyon örülnek neki. Ugyanígy játszódott le a többi családnak is az élete, akik megkapták ezeket a beépítésre szánt telkeket. Itt játszódik le gyerekkorom története, minden változatosságával, örömével, bánatával, csalódásaival és sikereivel. Ekkor még egyedüli gyerek voltam. Ugy mondták, egyke. A sorsnak azonban különös kegyeltsége lévén nem éreztem magamat egyedüli gyereknek. A település gyerekei mind egy családnak érezték magukat. A szomszédunkban - most már mondhatom - lakó kerékgyártó foglalkozású családnak, hét gyermekének, nyolcadikként egy életre szólóan én is tagja lettem. Engemet Józsefnek, a tőlem egy évvel fiatalabb szomszéd fiút pedig Sándornak keresztelték. Nevünk a naptárban is egymás mellett lévén, kinyilatkoztathatom, életünk menetében is egymáshoz tartozónak éreztük magunkat, még akkor is, ha földi pályafutásunk különböző irányba haladt. Testvérbarát Sanyiból kiváló szakember, iparos kerékgyártó, s ács lett, én pedig szellemi pályán gyarapítottam ismereteimet. Utólag átgondolva, ez egy véletlennek köszönhető, mert szüleim is eredetileg úgy gondolkoztak, hogy egy létemet biztosító pályát kell választanom. Ez az lett volna - hogy a vasúti műhelyben leszek szakmunkás -, mivel apám, valamint férfitestvérei is a vasútnál biztosították megélhetésüket. Az új lakóhelyünkön egyre kiterjedtebb lett az ismeretem a világról, s közvetlen környezetemről is. A Hernád közvetlenül a kertjeink végében folyt, szüleink védtek a folyótól, nehogy beleessünk. A partjára lemenni is tabu volt. Ismeretem gyarapodott apám rokonaival. Számomra kiismerhetetlen volt, hogy kedvelnek-e vagy sem. Egy jelenet motiválta, sőt egész életemben kísértett Julcsa nagynénémnek megnyilvánulása. Koncz nagymamáméknál rengeteg lom volt felhalmozódva. Különösen régi, használhatatlan edények, amire madzagot kötöttem, nagyon jól lehetett húzgálni az udvaron, ha a formája nem is, de funkcionálása számomra betöltötte a szekér szerepét, amelyet mint ló, én húztam. Ebbeli játékom kielégítésére éppen elmentem nagymamámékhoz. Ahogy a kapuhoz értem, nagynénémmel találtam szemben magamat, mielőtt beléptem volna, rámförmedt. Mit akarsz? Minek jöttél ide? Almát enni? Nagymamám hiába marasztalt volna, én elszaladtam és hazajöttem elszomorodva! Kiűzettem a paradicsomból. Ezt azért mondom, mert itt nagymamáméknál az utcára nyíló két ablak előtti térrészen volt egy kis előkert. Szép piros paradicsomokat termeltek benne. Anyai nagymamám, akit inkább tartok erkölcsi nevelőnek, mint édesanyámat, már kiskoromban a bibliai történetek világának korszakába vezetett. Beszélt Ádám, Éva ősszüleinkről, akik a paradicsomban éltek. Mindig kerestem a kiskertjükben, hogy mikor lehetnek ott Ádám és Éva, annak ellenére, hogy kérdeztem anyai nagymamámat, miért nem találom ott őket? Azért, kisfiam, mert már ők az égben vannak - válaszolta. így űzettem én ki a paradicsomból, hogy elinduljak az úton, újabb felismerések felé és majd elhelyezzem emlékeim tarsolyába, hogy onnan vegyem elő, amikor arra szükség van, amikor utak állnak előttem, és feltevődik a kérdés, melyiken induljak? 8
