Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Remény és valóság

mi, a húszas évben, az első világháborúban részt vett apák gyermekei már megnőttünk, hogy a második világháború katonái legyünk. Szüleink nehezen nevelt és taníttatott eredményeinket, így a haza oltárán való feláldozás eszméjének, hősi halottjaiként kezeltek. Részleteket erről nem célom kifejteni, mert hiszen ne tűnjön önzésnek magamra nézve tartom érvényesnek azokat a történeteket, amelyek sorsomat befolyásolták. Immáron hányszor volt szerencsém, oly helyzetbe kerülni, hogy Fortuna, a Sors istenasszonya kegyeibe fogadott. Itt azonban úgy látszik, hogy mással volt elfoglalva, amely érthető is, hiszen az egész világ kezd összezavarodni, úgyhogy Fátum és Erinnys, a tévelygés istenei ellenőrizhetetlenül végezhették aknázó munkájukat az emberi sorsokban. Én ünnepélyesen az év végén szép pénzbeli jutalomban részesültem, elismerésben. Különböző önképzőkörök is jutalmazták munkásságomat, nem szólva a rajzjutalomról, az összeg felért apám havi jövedelmének a felével és előttem állt egy Képzőművészeti Akadémia, ahol tanulmányaimat folytathatom, amelyet szintén közöltek velem. Szüleim azonban most még erőteljesebben vették elő meggyőzésüknek a fegyverét, hogy ne menjek én festőnek. A szép aranyzsinóros, parolinos vasutasruhát vegyem fel, amely igen jól fog állni nekem, és az érettségim pedig majdfőtanácsosi rangot is adhat a MA V-nál, partiképes fiatalember lehetek a nősülésben. Nem láttak belém, hogy az összerakott csokraimból a virágszálak hogyan fonnyadnak el, hogyan szakad meg az az út, majd hogyan építem erőfeszítéseimmel újra ki. Az következő fejezeteket kíván. Remény és valóság Előbb szinte romba dőltem; sírtam: minden oda van; aztán mégis elviseltem csak ne kérdezd, hogy: hogyan?! (Heine: Csak ne kérdezd) Már nem voltam gimnazista. Nem lettem bejáró diák. Nem érkeztem meg az iskolába. Nem siettem a vonatra. Nehéz másokkal azt érzékeltetni, hogy egy nyolc éven át közösségben, a tanulás feszültségében lenni, ennek izgalmában is valami termékenyítő esőcsepp hullott az ember szívére. A megismerés, általa egy kitágult világ szemlélete birtokában, mintha a levegőben valami titkos kéz láthatatlan táblát emelt volna fel, melyre ez van írva: Most merre?! Az általam gyűjtött gyémántszemecskék, úgy éreztem, nem kellenek senkinek. Mit adjak hát? Próbatétel előtt álltam. Döntenem kellett. Nem voltam olyan bölcs, mint Salamon király, pedig salamoni döntést kellett hoznom. A történet a következő. Az előzőkben többször említettem, szüleim nem nagy örömmel adóztak a festői pályára vágyakozásomnak, az én ábrándvilágom, ha kifejezetten nem is mondták, de éreztették, hogyha nem az ő elképzelésük útjára lépnék, amit erőszakkal nem is akadályoznának meg, de a család anyagi nehézségei iránti felelősségvállalásomat kérdőjelezné meg. Az érettségi bizonyítványom büszkeséggel 41