Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Érettségizünk

megfelelően, elballagtunk. Kettős érzelmekkel, a védelem megszokottságának szomorú elválása egyfelől, az életbe kilépő siker álmainak vágya másfelől, kettősséget teremtett lelkünkben. Magyar írásbeli tételünk Ady Endre vallásos költészete volt. Említettem, tankönyvünkben még nem volt neve található, Miska bátyánk mégis ezt adta feladatul. Ő tanítva a németet is, a német nyelv tételünk címét is ő adta meg. Die Proklamation des Reichverwesers Ungarn Horthy (Horthy, Magyarország kormányzójának kiáltványa.) E két cím illusztrálja Magyarország akkori helyzetét és benne minket, a gimnázium 1941. évében érettségiző diákjait. 1938-tól elkezdődött az ország elszakított területeinek darabonkénti visszacsatolása. A kezdeti örömöktől még messze volt a békességes megnyugvásig eljutni. A négy középiskolát végzettek már valahol elhelyezkedtek, álláshoz jutottak, mi pedig kikerülve szintén vagy állást vállaltunk, vagy továbbtanultunk az egyetemen. Az érettségi - mai szóval élve - egy státuszszimbólum volt a felső tízezrek álom világához való belépéshez. Jogosultság volt a felsőbb réteg kézfogás nyújtásának elfogadására, s tekintetes cím titulusra. Mi itt bent az iskolában, ebben a pillanatban, érzésben, társadalmi felfogásunkban is, emberi magatartásunkban, világszemléletünkben az iskolánktól, alma materünktől kaptunk világszemléleti megerősítést. Kint, az iskola falán kívül zúgott a tenger árja - mint ahogy Madách: Ember tragédiájában le van írva -, és az emberek benne éltek, szenvedtek. A magyar haza megnagyobbodásáért való vágy mindenkiben benne volt, így hívén magát is magyarnak. Bizonyos társadalmi csoportok viszont a megoldás módját különbözőképpen ítélték meg. Mi az iskolában, ha ezekről hallottunk is, de bele nem folytunk. Az utcai plakátok, falfirkák azonban jelezték, hogy bizonyos mozgolódások a békességnek zűrzavarkeltéssel igyekeznek véget vetni. Az érettségi bankettünkön egyik osztálytársunk, már valamely szervezet hatására, számunkra nem megnyugtató szónoklatot vágott ki, melyet hangtalan véleménynyilvánítás nélkül hagytunk. Érettségizünk, írtam a címben. Tulajdonképpen a szó fogalma egy diplomaszerzésről, egy vizsgáról szól, s lehet, hogy erről kellene beszélnem, viszont én most inkább kívülre és nem a vizsgára tekintek, hanem arra, ami majd vár ránk, miután kilépünk az életbe. Most már úgy tekintünk a végtelenbe, hogy a jelenségek lényegét is lássuk meg. A végtelenbe pillantani egy képesség, mely képességet nyolc éven keresztül a gimnáziumban tanáraink gyarapítottak, palléroztak. Magában hordozza a titkok keresését, annak örömét és a rossznak a szomorúságát. Kötelességet raktak a vállunkra, felelősséget képességünk kibontakoztatására, társadalomban való eligazodásra. Eddig a könyveken keresztül Róma, Athén története, klasszikus hősei, példái, művelődéstörténete, művészete megismertetésével gyarapították személyiségünk fejlődését, jellemünk erősítését. Említettem azt a napot, amikor az érettségi bizonyítványt osztották. Németország háborúra való felkészülése oly erőteljes volt katonailag, hogy az első világháború számára előnytelen békeszerződéséért könnyedén revánsot vett, különösen az őt körülvevő, más államoktól függő kis államokon. Olaszországgal szövetségben lerohanta Lengyelországot, Csehszlovákiát, Ausztriát, Franciaországot, nem bírva abbahagyni a nagy győzelmeket, megszegve az orosz-német szerződést, megtámadta a Szovjetuniót. Tulajdonképpen elindult a második világháború. Az első világháború után 40