Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
Az „alma mater" kegyeiben
Egy alkalommal, az elég nagy felületű tükrünk asztalkájára édesanyám egy csokor virágot tett. így kettőzve jelentkezett a csokor. Megfestettem akvarellel. Ennek sorsa az lett, hogy tanárom berámáztatta és a rajzterem folyosóján, a nagy mesterek rámázott reprodukciói között foglalt helyet. Ilyen mértékű elismerésre nem számítottam. Persze már csak így utólag neveztem elismerésnek, hogy őszinte legyek, örömömnek forrásául szolgált, elbizakodásra egyáltalán nem volt hajlamom, mert nem sokat tudtam a művészetről, művészekről. Hiszen falumban, szüleim tudatában is a művészek komédiások, vándorló éhenkórász emberek, „és jövömét illetően" számukra nem volt biztató jel a festészettel való foglalkozásom. Annál inkább biztatóim voltak velem szemben nemcsak a rajztanárom, hanem többi tanárom is. Külön kiemelt szerepet játszott hallgatólagosan pártfogóm, osztályfőnököm, a már említett Miska bátyánk. Biztatott is, hogy egy-két irodalmi illusztrációból származó festményt csinálhatnék osztálytermünk díszéül. így Vörösmartynak hősi eposzából, az akkor divatos hazafias dicsőségünk történetéről, Zalán futásáról készítettem egy színes festményt. Annál is inkább, mert alkalmat adott vágtató lovak ábrázolására, futásról lévén szó. (Ez is elpusztult.) Lassan vagy talán nem is, hirtelen közkedvelt lettem osztálytársaim számára is. Mint ilyenkor természetes, kialakult a drukk szellem, védve az osztály dicsőségét, tevékenységemmel. Többi tanárom is, valószínűleg osztályfőnököm elismerő ajánlásával, megkülönböztetett figyelemben részesített. Csorba Zoltán angol tanárom, aki könyvtáros is volt, ajánlott és adott művészeti könyveket. Muther művészetének története, Egyiptológia, Cherbulae: Művészetek esztétikája. Bár én számomra akkor még elérhetetlen értelmi magasságban látszottak. Ma is elgondolkozom rajta, hogy komolyan gondolta-e, hogy én ezeket olvasni fogom? Olvastam, bár ha őszinte akarok lenni, valóban voltak olyan részek benne, amit nem tudtam értelmezni, de megismertem, hogy a festészet, szobrászat, építészet az emberiség történeti fejlődésében nagymérvű alkotásokat hozott létre. Olyan gondolat, amelyet ma is hordok magamban az esztétikai műből a következő: „A művészt egy elképzelt szerencsétlenség jobban meghatja, mint a valóságos. " Osztályfőnökünkkel végignéztük Miskolc környéki falvainkat, kerékpártúránkkal. Ilyenkor magammal vittem egy rajztömböt, s egy-egy pihenő alkalmával - ahol a falu református lelkészei vagy tanítói fogadtak bennünket, - lerajzoltam a falu templomát vagy érdekes épületét a vázlatkönyvembe, ami ebből az időből még megmaradt. Osztálytársaim rajzolásom közben szinte mágikus elkötelezettséggel juttatták kifejezésre hozzám tartozásukat, kimondhatatlanul is látva rajtuk, mintha mondanák. Lám, milyen osztálytársunk van nekünk, olyan, amit nem mindenki tud, csak ő. Ezt éreztem tanáraim segítésén, velem szembeni magatartásán. Ez végigvonult hátralévő gimnáziumi éveim, tanulmányaim tevékenysége alatt is. Előkészítettek tehetségemnek megfelelő pályámhoz. Év végén ezt anyagilag is kifejezésre juttatták. A Kiss Lajos Gimnázium volt rajztanár alapítványából évvégeken mindig ketten kaptuk meg a pénzbeli rajzjutalmat, én és Seres János idősebb iskolatársam. Az elkövetkező szellemi fejlődésem kedvező körülmények alakulását észleli, amelyhez az iskolám szelleme, az azt képviselő tanárai hozzásegítettek. Bepillantottam egy olyan világba, amely a teremtődés élményének csodálását, az alkotás feletti örömérzést adja meg a lélek számára. Ez a művészet. 31
