Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

A palatábla

Eddig rendben is volna, viszont nem tudom, hogy ijesztésnek, vagy férfias bátorságom növelésének szánták, amikor ezt tették kérdésükhöz. Na majd ott megtudod, hogy milyen a „sárga csikó ", a „sárga csikó " az egy lovaglópálca volt bambusznádból, amit valóban meg is tudtam, ahogy az iskolába ősszel bekerültem. Sánta tanítónk, Bíró László odaült a katedra elé, és maga mellé vette a katedrához támasztva a pálcát, a sárga csikót. A köznapi megismerés, melyet gyerekéveim ösztönössége révén raktároztam el magamban, meg kellett éreznem valami erőkényszert, amelyet, mai tudásomat használva, társadalmi törvénynek nevezhetnék. A társadalomnak akarnak kinevelni. Ez kezdődött azzal, hogy mindenkinek köszönni kellett. Akár ismertük az illetőt, akár nem (bár valóságban a faluban mindenkit ismertünk, kisgyerektől a legidősebb emberekig). A faluközösség törvénye szigorúan kötelező, mondhatni a villanypóznának is köszönni kell. Szép rendben kellett az iskola végeztével hazamenni. Valaki, ha jött velünk szemben, hangosan, ordítva mondtuk: Jaaaó-naapot kííváánokk! Számomra, ami kellemes meglepetés volt és csodálkozásomat kiváltotta, amely ismeretszerzésemnek eszközeként szolgált, egy palatábla. Ez egy körülbelül 20 X12 cm területű bélapátfalvai, palalemezből állt, fakeretben. Ugyancsak ezen anyagból ceruzányi nagyságú palavessző, mellyel izgalmas fehér vonalakat lehetett firkálni a fekete táblára. Másik ilyen meglepetés az abc-s könyv, amelyben számunkra még megfejthetetlen betűk, sok rajzolt kép volt található. Azonnal felismertük, hogy mit ábrázol, a betűket pedig a palatáblán gyakoroltatták velünk. Hosszú, elnyújtott hangképzéssel alakítottuk érthetővé a titokzatos jeleket. Möö, mondtuk és ugyanakkor mutatóujj unkát homlokunkhoz kinyújtottuk, tehénbőgést utánoztunk és így lett belőle mő. Kabátunkat a gomb összefogásánál erősen megmarkolva ráztuk és pergettük a nyelvünket: rrr. így lett az rő. De ilyenformán is tanultuk a betűket, rigmusokat mondva. Fölfelé a szára, jobbra a pofája: bö. Lefelé a szára, balra a pofája: gö. Úgy lehetne ezt nevezni, hogy beléptem egy új világ, a tudományok megismerésének világába. Én azonban jobban szórakoztam a palatábla fehér vonalaival, melynek hullámzásai, körbefutásai felismerésem jobban kitöltötték, mint a betű titokzatos jelei. Megjelentek magányos firkálásomban a szabadban látott gólyák csőrei, hosszú lábai, nemkülönben Filkó kutyánk bodros szőrzete, kunkorodó farka, melyet mikor a papírt is megismertük, kezembe került kartonlapra felrajzoltam, kapunkra kiszögeztem, hogy lássák, milyen szép kutyánk van. Ekkor még nem tudtam felírni, hogy a kutya harap. A közszemlére kitett kutyarajznak, nagyon sok észrevevője volt, és azzal szórakoztak, hogy megkértek, nem tudnám-e őket is lerajzolni. Persze fülök, bajuszok, hosszú nyakuk, vagy nagy kalapjuk jellegzetességét lerajzoltam, vidám mosolyra derültek. Én is nevettem rajta. Nem gondoltam, hogy valaha mélyen betekintek a rajzolás, mint az ismeretszerzés legősibb formájába. Rádöbbenjek és kijelentsem azt, hogy az emberré válás folyamatában a megismerés forrása rajzként hamarabb jelentkezett, mint a betű. A köznapi megismerés jelenségeit ösztönösen sajátítjuk el, míg az iskola ránk kényszeríti a logikai megismerést. Az altamirai barlang rajzai az emberré válás megismerésének folyamatáról adnak jelzést. A barlang falára rajzolt ősbölény mozdulatlansága könnyebben legyőzhető volt, mint az emberi létet veszélyeztető szabadon élő állat. E rajzok olyan megfigyelésről, vagyis megismerésről tesznek tanúbizonyságot, mely annak az időszaknak sajátja volt. 15