Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Vigaszért bolyongva a szellem tárházában

Természetes, ezen ismeretség nemcsak a halála esetére érvényes, hanem akkortól számít, ahogy Bőcsre költöztünk, és feleségem elkezdte a tanítói munkáját. Meg kell említenem Miskolcról bejáró pedagógustársát, Bínó Mártát, akit egész személyiségéből és jelleméből adódóan, a segítőkészség önzetlen mintaképeként említhetek. Én még ebben az időben, amikor megismerkedtek egy évig Sátoraljaújhelyen, maradtam. A mondatnak értelmezése a következőkben rejlik. Tulajdonképpen úgy is mondhatnám, hogy hírből, ahogyan Emmi beszélt Mártáról, segítőkészségéről, keveset tudtam. Egy-két tanári parti, ha nevezhetem így, kissé ironikusan azt az összejövetelt, amelyet rendeztek, jókedvre derítés végett. Ott is Márta magatartása, velem szembeni tartózkodása egyenlő volt az észre nem vételemmel. A meglepetésem annál inkább nagyobb volt, amikor is Berzéken Arvaváriéknál, Ircikééknél, a fent említettek majdnem mindegyike összejött, megtoldva Márta bátyjával és feleségével. Ilyen körülmények között beteg feleségem megszólalt: „ ha meghalok Jóska, Mártát vegye feleségül". Én rettenetes zavarba jöttem, bármennyire is megtisztelő lett volna számomra, mégis kompromittálónak találtam ezt a kifejezést Mártával szemben. Zavaromban nem is tudtam, hogy hirtelen mit tegyek, hogy mentsem meg a helyzetet. Ezek voltak az előzmények, eladdig, amikor eljött az idő és bekövetkezett a visszafordíthatatlan. Az elesettség, az újraépítkezésünk, mely a jó barátok önzetlen segítségén alapulva indul el. Részletesebben az elkövetkezőkben. Vigaszért bolyongva a szellem tárházában „...a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár". (Radnóti Miklós: Tétova óda) Már minden kész volt ahhoz, hogy szabad pályán végezzem művészi tevékenységemet. Bőcs tanítónője, feleségem, kinek állása, abból származó kevés jövedelme biztosította volna létünk szerényen történő fenntartását, megszűnt. Eddigi erőfeszítése, tanulmányai elvégzése, a földi létben való funkcionálása végleg befejeződött. Leszakadt az ég ránk! Kívülről ez rajtam nem látszott. Kit érdekelt? Hiszen hány ember hal meg? Nem tarthattam igényt mások babusgatására. A modell ebben az esetben, kívülről látva, a köznapiasság megszokásából adódhatott volna. Emlékeztetek arra, hogy már középiskolai tanulmányomban is különválasztódott a megélhetésért vagy a hivatástudatért való felkészülés. Jobban dúlt bennem a bent, mint kívül a kint. Kitől kértem segítséget? Azoktól a szellemi nagyoktól, akiktől tanultam, akik erőt adtak, és olykor múltam helyességét hitelesítették. A felismerésem, hogy ez a halál visszafordíthatatlan, de mégis át kell írnom a saját nyelvemre, saját gondolkodásomra, mégpedig olyan látásmóddal alátámasztva, mely a sokat emlegetett végtelenbe pillantásomat, annak reményét nem szünteti meg. 139