Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
A szem a lélek tükre
Emlékezetes ez nekem, mert abban az időben egy gyerek számára egy új világot jelentett. Megtudtam azt, hogy hogyan lehet elfáradni. Milyen nehéz megélni. Mi volt mégis az, ami napjainkat olyan széppé és örömtelivé tette? A remény, a kitartás, amelyet nem könyvből tanítottak, hanem az emberségből. Jajhalomnak hívták azt a tanyát, ahová Bőcsről elgyalogoltunk. Nevét állítólag onnan kapta, hogy egy háborús öldöklés alkalmával jajgattak az emberek. Ma már átrendeződött ez a vidék, de emléke képzetem formájában, szoborként rögződött bennem. Igen! Vándorlás!? Minden ember vándorol, nem csak fizikai testével, hanem gondolataival és a jelenségekbe való mind mélyebbre és mélyebbre hatolásával, hogy abból alkosson szintézist, belső humanitása erősítésére. Kis, gyámoltalan, tudatlan gyerek voltam. Nem volt tudatos semmi bennem, hogy merre visz az utam. Ez az út, amelyet nagymamámmal végigjártam, talán még ő sem tudta, hogy milyen fizikai erőfeszítés volt egy kisgyereknek. „Ne halj meg, míg élsz!" - volt a mondása. Egész élete benne van ebben a mondásban. Ez, amit itt most megírtam, csak töredéke annak, amit neki köszönhetek. Igen magasra emelem tiszteletem koszorúját emlékére. A vidék, amelyről szóltam, nagyon megváltozott, átalakult. Ami természetes is. Ma már utazunk, nem vándorolunk. Ha autóval átszáguldok a műúton Szerencs felé, amely útról látható a Bőcsre telepitett sörgyár, nagymamám emlékével utazom. Tüdőm megtelik a síkság levegőjével, mindkét szemem pedig tele lesz könnyel. Lelkemben mondom ,, kedves nagymamám de szép volt, amikor mi itt ketten vándoroltunk!" Kár, hogy most már nem vehetlek fel az autómra! Te is utaznál, mert te csak vándoroltál. Már mint festőművész voltam kint Zágrábban, egy nemzetközi UNESCO konferencián és elmentem megnézni Iván Mestrovics szobrászművész állandó galériáját. Ott láttam nagymamám szobrát, archaikuson zárt öltözékben, bekötött fejkendőben s földig érő bársony szoknyában, rojtozott vállkendőben. A dinári nőtípusnak megjelenített művészi formáját. O dinári típus volt. Lippai István leánya, kinek ősei Lippa környékéről menekültek Bőcsre. Bőcs krónikájában úri Lippai Jánosként van bejegyezve az egyház anyakönyvében. Sokáig nem tudtam, hogy miért úri. Állítólag nemesi rangját jelölték így. A szem a lélek tükre Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan (Antoine de Saint Exupery) Szobánk falán, ahol tartózkodtunk, függött egy ma már megsárgult, körülbelül 13 cm X 9 cm-es fénykép. Egy bundán ülő gyermeket ábrázolt, fehér ingben, kezében egy könyvet fog, szemében valami hirtelen meglepetésre pillantás érződik. Talán a fényképész szólt - ide nézz, itt repül a kismadár! Nézegettem, mint egy másik gyereket, aztán szüleimtől megtudtam, hogy én vagyok ábrázolva rajta. Megörökíttettem. Egy visszafordíthatatlan pillanat rögzítődött. Édesanyám elmondta, hogy borzasztó ordításom közepette, bármit adtak a kezembe, nem csendesedtem el, csak mikor 12
