Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)
Templomból kijövet
a hímpora, elveszti szépségét. Azt mondja az esztétikai elmélet: a szépség fogalma esztétikai kategória, amelyet csak a művészeten keresztül lehet érzékeltetni, kémiailag ki nem mutatható. Ebben a korszakomban témakeresési nyugtalanságom volt, nem találtam témát. Festeni akartam és nem tudtam, hogy mit kellene? így jöttem rá, hogy nem a tárgy és a téma, hanem az intuíció, a belső én igénye mondandóm megközelítéséhez az út. Később elmentem Olgihoz, hogy a művésztelepre nem jönnee el modellnek? Szívesen megtette, felvillanyozva a fiúnövendékek érdeklődését, mintegy gazdagítva az esztétikai kategória szépségének sokrétűségét. Mostani visszaemlékezésem szerint egy vagy két hétig festhettük ugyanúgy, mint az akadémiai műteremben. Ez idő alatt, bár akkor is úgy nézett ki, kedvére való ez a környezet, különösen szórakoztató lehetett számára, hogy a róla rajzolt vagy festett képek mindegyike más volt és rosszindulattal sem lehetett volna azt mondani, hogy nem őt ábrázolják, vagyis legalábbis nem akarták volna öt ábrázolni. Szálláshelyünk szobájában egyik-másik társunk felcsapott művészettörténésznek, vagy talán mesternek? Hozzákezdtek kiértékelni a képet, volt, aki cicomásán, szépen akart festeni, valószínűleg még szebbet, mint Olgi. Náluk a tárgy játszotta a főszerepet. Ez a személy kritizálta is, az én festési eljárásomat. En ugyan nem kértem meg, de hát jólesett neki elmondani, hogy én őhozzá képest milyen durva ecsethúzásokkal festek. En ezt a forma és a tartalom vizsgálatának kérdéséhez sorolnám, és ezért eltekintek ezen gondolat kifejtésétől, mert ez már művészetkritikai kérdés. Én pedig írásomban a szemlélettel, az élmény befogadásának ingerhatásaival foglalkozom, vagyis a tartalom tükröződésével. Kétségkívül, hogy én Olgiról többet tudtam, mint ott az őt rajzolók vagy festők bármelyike. Ismeretem volt arról, hogy szülei és nagynénje, vagyis egész családja szemefénye volt. Úgymond dédelgetett, ehhez hozzájárult az ő megjelenése. Másokat megnyerő kedvessége. Én is szívesen, ha nagyon ritkán is, találkoztam vele. Ezt a véletlen úgy hozta, hogy még az Akadémián a háború után, a szekrényben talált 50 X 60-as vászonra, szerény tehetségemmel megállíthattam a múló időt. Honnan tudtuk még azt, hogy ez a megfestett portré róla az idők távlatában felemelkedik és funkcionálni fog, mint a bőcsi templom tornya, mely nem pusztán egy torony, hanem megkövesedett Istendicséret. Hányatott életű festményem, nem váltott ki nagy érdeklődést, megjárta a padlástól kezdve ládatakarásig való szereplését, míg végre kikötött annál, akiről készült, a modellnél, Olginál. Az, hogy többet tudtam róla, mint társaim, akik szintén rajzolták, ennélfogva úgy érzem, több is van benne a szemlélő számára. Mit látunk a képen? így szoktuk kezdeni az elemzést. Tulajdonképpen színeket. Hogyan látjuk? Ezek a színfoltok egymáshoz való viszonyukban belefeszülnek az elég szűk vászonfelületbe. A ruha vörös színe. Vigyázat, enyhített vörös szín, talán helyesebb. Az anyag könnyedségét érzékelteti, melynek kivágott nyakrészét is fodros szalag húzza alá, mondhatnám azt, Biri néni, édesanyja szeretetét, kézművességét is beleérezhetném. Az arc világos foltja, de nem a meszes fehér festék. Violettes árnyassága az arc, száj, homlokívének moduláltsága és a szem élénksége, mely gondolom még kevés problémát rejt maga mögött. Tőlem telhető képességgel próbáltam ábrázolni egy olyan fiatal lányt, akit a sok dicséret nem tett gőgössé. Érződik az az odaadás a tanulni vágyó festők számára, akik hálásak voltak, hogy lehetőséget kaptak, hogy az én szép kis húgomat lefesthetik. 99
