Veres László: Üvegművességünk a XVI-XIX. században (Miskolc, 2006)

AZ ÜVEGGYÁRTÁS VIRÁGKORA

Kis- és Nagyhuta stb. helyneveinkben a folytonos költözés, vándorlás oldódik fel. Korabinsky több esetben a települések bemutatásakor nem volt tekintettel a huták átköltöztetésére, és ezért munkájában az egyes üvegkészítő helyek úgy tűnnek fel, mintha a régi és az új telephelyeken egyaránt folyt volna termelés. Pedig valójában a régi telephelyeken legfeljebb a kiszolgáló létesítmények, a kvarcőrlő- és törőmalmok maradtak meg egy ideig. Az 1786-ban megjelent statisztikai-geográfiai munka jellegénél fogva a létező településeket vette számba, így nem szerepelnek és nem is szerepelhetnek benne azok az üvegkészítő telephelyek sem, amelyek mellett még nem alakultak ki települések. Korabinsky a nyilvánvaló tévedések ellenére jóval pontosabb, a valósághoz sokkal közelebb álló képet vázol fel a korabeli üvegipar nagyságáról és területi kiteljesedéséről, mint más források, akár a Mária Terézia-kori felmérések, akár a helytartótanácsi kimutatások. Különösen az utóbbi forrásban tapasztalhatunk nagy hiányosságokat. Ez érthető is, hiszen a XVIIE század végén a bécsi udvar politikai és gazdasági törekvései miatt a vármegyék inkább eltitkolni igyekeztek az ipari létesítményeket. Korabinsky helytálló adatait az összeírásokban, a korszak ipartörténetével foglalkozó feldolgozásokban szereplő ismeretekkel és az újabb kutatási eredményekkel kiegészítve, a XVIII. században 65 üveghuta működése bizonyítható Magyarország területén, az alábbi földrajzi megoszlás szerint: Erdély és Magyarország keleti része Felső-Magyarország Dunántúl és Délvidék Összesen: 19 üveghuta 29 üveghuta 17 üveghuta 65 üveghuta A manufakturális jellegű, szinte középkori módszerekkel folytatott magyar üveggyártás fénykora a XIX. század derekáig tartott. Az 1830-1840-es években felépültek az első üveggyárak, amelyek közhasználati üvegeiket tömegtermelésre berendezkedve állították elő. Gépi berendezéseket alkalmazva nagy szériában gyártották a palackokat, kancsókat s más edényféleségeket. Hagyományos hutatechnikával dolgozó üzemek a XIX. század elején is szép számmal jöttek létre, de a huták számarányát tekintve ez a fejlődés semmilyen vonatkozásban nem hasonk'tható össze a XVIII. századival. A XIX. században szinte évtizedenként megjelenő statisztikai munkák alapján leszűrhető, hogy Erdélyben és a Dunántúlon többségében a XVIII. századi üzemek működtek tovább, legfeljebb új, fában gazdag területre települtek. Csak Felső-Magyarországon figyelhető meg nagyobb számban új üveghuták alapítása, azonban ezek is további fejlődésükben, alkalmazott technológiájukkal inkább a gyáripari jellegű termék-előállítást honosították meg. Fényes E/ek 1839-ben megjelent statisztikai-geográfiai munkájában 69 üvegkészítő helyet sorolt fel az ország területén. Megállapítása szerint Erdélyben és az ország keleti részén 9, Felső-Magyarországon 39, és a Dunától nyugatra eső részeken 19 üzem működött.

1 Ha a korszak statisztikai munkáinak adatait hasznosítjuk és ezeket kiegészítjük az újabb kutatási eredményekkel, akkor bizonyossá válik, hogy Fényes Erdélyre, az ország keleti részére és Dunántúlra vonatkozó adatai meglehetősen pontatlanok. Nem tünteti fel az ekkor már nyilvánvalóan működő hutákat Bikalján és U/hután Szatmár megyében, Kristyorban Hunyad megyében, és nem szerepel felsorolásában az Élesd melletti fekete-erdői, továbbá a kettősme^ei, almas^egi és csíkújfalui üvegcsűr sem.

6 A Dunántúlon pedig nem szól a soproni és a somhegyi hutákról, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Fényes adatait kiegészítve más kutatási eredményekkel, összesen 85 üzem létezése igazolható a XIX. század első felében Magyarország területén. Erdély és Magyarország keleti részei Felső-Magyarország Dunántúl és Délvidék Összesen: 22 üveghuta 42 üveghuta 21 üveghuta 85 üveghuta Azonban, mint már említettük, ezek közül sok már nem sorolható a hagyományos eljárásokkal dolgozó üzemek közé. A Dunántúlon a magyar üveggyártás történetében 1800-ban egyedülálló kez-