Veres László: Üvegművességünk a XVI-XIX. században (Miskolc, 2006)
AZ ÜVEGGYÁRTÁS VIRÁGKORA
nak megragadásakor érintettük az üvegkészítők származását, utaltunk az üvegkészítés munkaerőgondjaira. Megállapítható, hogy az üvegkészítő mesterek a XVII. században és a XVIII. század első felében főként lengyel, német és cseh-morva származásúak voltak Erdély és Felső-Magyarország területén. A Dunántúlon a XVIII-XIX. században létrejött üvegcsűrök első szakemberei is idegenek voltak, Ausztriából és Csehországból vándoroltak be. Azonban mindhárom területen a nyersanyagok kitermelését, az üvegáru fuvarozását, értékesítését a jobbágy falvak lakói végezték robotban. Erdélyben magyar és román jobbágyok, Felső-Magyarországon többnyire szlovákok, a Dunántúlon és a Délvidéken pedig magyarok és délszlávok. Minden üveghuta történetében kimutatható, hogy néhány évtized múlva a segédmunkaerőt biztosító jobbágyok elsajátították az üveggyártás alapvető ismereteit, és üvegkészítőkké váltak. Egyes helyeken, mint a Bakonyban, az egykori üvegkészítők leszármazottai váltak üveggyártókká, és a mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. A segédmunkaerőt biztosító jobbágyok alkalmazkodóképességének köszönhetően a XVII. századi és XVIII. század eleji alapítású hutákban néhány évtized múlva már majdnem mindenütt magyar, délszláv, román és leginkább szlovák származású üvegkészítőkkel találkozunk. Ezt követően a mesterség náluk is nemzedékről nemzedékre öröklődött. Az üveghuták 3—4, legjobb esetben 8—10 szakembere az uradalmak és a bérlők közötti szerződések értelmében a bérlők alkalmazottainak számított. A bérlőtől munkabért kaptak vagy részesedést, általában a megtermelt üvegek értékének 1/3-át. A munkások „nem tekinthetők urasági szolgáknak, jogállapotukban különböznek a lakosság többi részétől" — mondta ki egy kamarai rendelet 1735-ben. Az üveghuták termelésének biztosítására azonban jóval több munkáskézre volt szükség. A XVIII-XIX. században egy-egy üveghuta termelésének feltételeit 30—50 ember biztosította. Döntő többségükben segédmunkát végeztek. A fakitermeléshez, nyersanyagok (homok, mészkő) kibányászásához szükséges segédmunkát vagy uradalmi jobbágyok végezték robot címén, vagy pedig a huták mellett kialakult települések lakói a bérlőtől kapott fizetség ellenében. A hutatelepülések lakói jogállásukat tekintve taxás zsellérek voltak, akik az irtásokon földműveléssel is foglalkoztak. Egy rendelet kimondta, hogy „földesúri földön első emberek, az irtásföldet árenda mellett bírják, nem pedig robotolás után". 2 " 2 Összességében megállapítható, hogy a hutákban dolgozók társadalmi helyzetüket tekintve megközelítően a parasztság színvonalán állottak, de figyelembe véve azt a természeti környezetet, ahol éltek, életszínvonalukban mindenképpen a parasztság legszegényebb rétegeivel azonos nívón biztosították megélhetésüket. Eltekintve attól, amikor egyes hutákban a hutabérlők külföldről hívtak be szakmunkásokat és finom üvegek, metszett díszű tárgyak készítésébe kezdtek, a magyarországi üveghuták többségében az üvegkészítés alapvető technikai és díszítőeljárásait alkalmazó üveggyártók dolgoztak, akik egyszerű közhasználati üvegek, parasztüvegek előállítására voltak többnyire alkalmasak. A huták munkásai, mint ezt lukács Béla szépen megfogalmazta, „...tulajdonképpen maguk is parasztok voltak, akikben a művészeti készség generációkon keresztül öröklődött, elsősorban a parasztság számára készítették közhasználati edényeiket". 2 " 3 A parasztüveg általános jellemzésére elmondható, hogy mindenekelőtt a célszerűség dominál a tárgyakon, az üvegkészítők lemondtak a felesleges, szemet gyönyörködtető részletekről, hogy az üveg maradéktalanul betöltse funkcióját. Azonban az ösztönös esztétikai érzékből fakadó dekorálási alkalmazásnak helyét még a legközönségesebb készítményeknél is megtalálják az üvegkészítők. A díszítés soha nem ment a célszerűség rovására, a tárgyak szépek, ugyanakkor a mindennapi életben használhatóak, a forma és a díszítmény harmonikus egysége jelenti mindenekelőtt a parasztüvegek népművészeti értékét. Ezért érintőlegesen vázolnunk kell azt is, hogy a stíluselemek vagyis az alkotás egységét hogyan sikerült az egyes korszakokban megteremteni. Az áttekintett, bemutatott parasztüvegek emlékanyaga alapján a két korszakra történő tagolás tűnik a legalkalmasabbnak. A periodizáció során figyelemmel kellett lennünk arra, hogy ha egy üvegforma vagy díszítmény kedveltté vált,
