Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
ÉLELMISZERIPAR - Pékek (Rémiás Tibor)
>r A miskolä pék egylet pecsétje 1855" (Miskolc, HOM) perecsütő tevékenységére is utaltak a 18. századi források. 1740-től a kenyérsütő asszonyokat is helypénz megfizetésére kötelezték a város elöljárói. 1773-ban pedig Miskolcon köztudott volt, hogy Rajczjnger József miskolá perecsütőhöz egy kassai inas (Hipperajter Ferenc) szegődött, hisz ő vitte házhoz a friss perecet. 18 Ritka, de van példa rá, hogy a nemesi rangot szerzettekből valaki a pékséget választotta foglalkozásának. Pedig 1725-ben a 25 miskolci nemes kézműves között Debreczyni Stephan „junior pék"-ként szerepelt. 19 A 19. század elején Kassán valamennyi céh szerepelt a „Tűzoltáskori Rendeletek"-ben (1823). Tűz esetén a vízipuskák megtöltésére a kalaposokkal, a bodnárokkal, a posztócsinálókkal, a nyereggyártókkal, a festőkkel, a gombkötőkkel, a szíjgyártókkal és az esztergályosokkal egyetemben a pékeket is kötelezték. 20 Az észçtkheletmagyarországiVárak jelentőségének csökkenése után a katonaság ellátásában nagy jelentőségű pékmesterség a 19. századra szinte teljesen eltűnt. Pl. Ónod (1828, 1 fő), Szendrő (—). Tokaj magisztrátusában, a különböző hivatalokban azonban Unczmajer Mihály pékmestert évtizedeken át (1770-től folyamatosan 50 éven át!) ott találtuk (1820). 21 Sátoraljaújhely 1848-as követválasztási névjegyzékében is két pék szerepelt: Bessenyei János és Skonda János. 22 Miskolcon az adófizetők között (1825, 1828.) csak 2 pékmester és 1 segéd szerepelt, ami a korabeli valóság viszonyaival ellenkezik. 23 Miskolc város összlakosságához képest a pékek száma túl kevésnek tűnik a 19. századi kimutatásokban is: 1855 = 18 fő, 1872 = 0, 1883 = 26 fő, 1910 = 38 fő, 1920-as évek = 45-50 műhely vagy elárusítóhely. Ugyanakkor más városokhoz mérten a pékek száma és az általuk működtetett sütödék elegendőek voltak a lakosság ellátásához. A 19. század második felében is a városban jelentős volt az otthoni kenyérsütés, és a pékségeken kívül más formákból is be lehetett szerezni a szükséges pékterméket. A számadatok persze nem változtatnak a lényegen, hogy a vármegyei főorvos (Benkő Sámuel) a miskolci fehér cipó gyógyászati jelentőségét dicsérte a 19. század elején (1818), míg a század végén szájhagyományként terjedt: „Miskolcz, Debrecen, Komárom, Süssön cipót mindhárom." 24 Nehéz fizikai munka volt a pékeké. Éjjel dolgoztak, nappal pihentek, ami különleges életritmust követelt. Mégis alig tudunk olyanról, aki otthagyta mesterségét. A jó kenyeret sütő pék népszerű ember, a település megbecsült polgára volt. Ennek tudatában álljon itt a miskolci pék iparegylet alapító tagjainak (1855) névsora, 25 18 miskolci pékmester neve: Szabó István, Veinberger Lőrintz, Borsós AndrásFüleky József, Szent Andrássy Antal, Pávlovits Simon, Ungar Lőrintz, Glüchmann János, Gausterer Ignus, Muska János/?^ Ungar Márton, Jozef Rablin, Adolf Danielis, Müller Sámuel, Münól Keresztély, Schmidt Michael, Veinberg Márton, Mündel Philipp. A miskolci Herman Ottó Múzeumban őrzött vándorkönyvek (5 db) arra engednek következtetni, hogy a Zemplénből, Gömörből, sőt Galíciából útra induló péklegények, zsemlyesütők rendszeresen felke-
