Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

BEVEZETÉS - A 18—19. századi iparfejlődés sajátosságai (Veres László)

fehérebb, gyapotot, pamutot is felhasználó, speciális, illetve festett vásznakkal, a barhenttel, a gyolccsal vehette fel a versenyt a háziipari termékekkel szemben. A takácsmesterség a polgárosodás következtében csak a 18. század végén gyökeresedett meg Borsod centrumában, Alsó-Zemplénben pedig csak a 19. század elején. Abaújszántó mesterei 1818-ban nyertek szabályzatot az uralkodótól. A szántóiaknak szövetkezniük kellett létük érdekében a szomszédos bortermelő mezőváros, Tállya mestereivel, így jött létre 1815-ben Tállya és Abaújszántó közös takácstársulata. A vászon értékét növelte annak fehérítése és festése. A fehérítés a folyókkal, patakokkal rendelkező városokban gyakori ipari tevékenységnek számított. Miskolcon a vászonfehérítők a falusi vásznakat vásárolták fel, majd kifehérítve adták el. Tevékenységük emlékét utcanév is őrzi. A textíliák festői, a kékfestők a szepességi városok kékfestőszövetségétől délre csak a 18. század végén, a 19. század elején jelentek meg. Amíg a takácsok a háziiparral versenyben szőtték a vásznat, addig a nagyobb beruházást, műhelyt és szakértelmet igénylő gyapjúszövés jórészt céhes keretek között zajlott. A gyapjúszövés — ugyanúgy, mint más mesterségek -, Kassán honosodott meg először és alakultak ki a termelés céhes keretei. Az ipari tevékenység igazi központjává azonban Gömör vált, majd innen j utott el a mesterség a 18. században Miskolcra, elősegítve ezzel a térség másik centrumának kialakulását. Rendkívül érdekes, az iparág Zemplénben nem nagyon terjedt el. A gömöri és miskolci központokban a posztósok, posztótakácsok durvább gyapjúszövetet, ún. szűrposztót állítottak elő. A szűrposztó készítőit a feldolgozás legismertebb munkafolyamatáról csapónak vagy szűrcsapónak nevezték, a fürtös gyapjúszövetet készítőket pedig gubacsapóknak. A posztókészítő mesterség elterjedésének kedveztek a háborús körülmények, hiszen a katonaság ellátása komoly kihívást jelentett. A posztó iránt nagy volt az igény a Rákóczi-szabadságharc idején, majd a napóleoni háborúk időszakában. A hadi megrendelések hatására Rozsnyón 1817-ben 120 tagja volt a csapócéhnek és közel 20 vidéki mester tevékenykedett a várost környező falvakban is. A 18. században a parasztság szűrposztó iránt megnövekedett igénye hozta létre a miskolci gyapjúcsapó központot, gömöri mesterek betelepítésével. A miskolci szűrcsapók egy része a 18. században specializálódott a guba készítésére, amely szintén kedvelt volt a parasztság körében. A térség textíliákat ruházati termékké varró mesterei, a szabók Kassán, Gömör, Borsod és Zemplén nagyobb településein már a 16—17. században céhekbe szerveződtek. A 18. századra a szabók tevékenysége sokirányúvá vált a feldolgozott alapanyagtól és a divattól függően. A városokban megkülönböztettek magyar és német szabókat, ami nemcsak nemzetiségi, hanem viseletbeli különbséget is jelentett. Váltóműves és vásárműves szabókat aszerint, hogy megrendelésre vagy készletre dolgoztak-e. A szövetet, selymet, vásznat, finomabb posztót feldolgozókat vékonyszabóknak, a durvább, posztót feldolgozókat szűrszabóknak nevezték. A különböző ruházati termékeket készítő szabók száma és egymáshoz viszonyított aránya városonként változott aszerint, hogy milyen volt a település lakossá-