Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

BEVEZETÉS - A 18—19. századi iparfejlődés sajátosságai (Veres László)

sorban erdélyi mesterekkel dolgoztattak Patakon és hegyaljai birtokaik építkezésein. A kőépítkezés fellendülése a 18. század elejétől következett be Hegyalján, Borsodban, ezen belül is elsősorban Miskolcon csak a 18. század második felétől. A városi lakosság többsége fából, paticsból, vályogból illetve ezek kombinációiból álló lakóházakban élt. A többnyire házilagos kivitelben készült házak tetőzete zsúp, nád vagy zsindely volt, a cserép csak a 19. században vált jellemző tetőfedő anyaggá. A 18. század második felétől egyre több vidéki nemes és kereskedő adott megrendelést a Miskolcon letelepedett, nevük alapján ítélve német származású iparosoknak, akik 1773-ban hozták létre a kőműves-, ács- és kőfaragócéhüket, amely Borsodban és Alsó-Zemplénben a főcéh szerepkörének betöltésére törekedett. Gömör és Felső-Zemplén a 19. század második évtizedéig az „ötváros" szövetség építőmestereinek érdekszférájába tartozott. Gömörben csak 1819-ben alakult meg a rozsnyói ács-, kőműves-, kőfaragó-lakatoscéh. Rimaszombaton pedig 1820-ban kezdte meg működését az ács-kőműves-molnárcéh. Zemplén építőipari céhei is az 1820-as években alakultak Újhelyen és Patakon. Abaúj szántón az ácsmesterséget is magába foglaló vegyes céh a 19. század derekától működött. Az építőipar körébe tartozó üvegesmesterség életképesnek bizonyult a térségben, mivel a regéci uradalomban és Diósgyőr mellett üveghuták működtek. Zemplén fővárosában, Újhelyen Kassát követően másodikként alakult üvegescéh. Miskolcon csak 1844-ben lettek az üvegesek az asztaloscéh tagjai, amely ezt követően 28 település landmajsztereit is magába tömörítette. Az ablaküvegezésben nagy szerepet vállaltak Zemplén és a Bükk hutatelepüléseinek vándoriparosai. Az építőipar fő mesterségeihez hasonlóan a faipar reprezentatív ágazata, az asztalosság és a bortermelés nélkülözhetetlen tárolóeszközeit szolgáltató bodnármesterség is csak a 18. században honosodott meg Északkelet-Magyarország Kassától délebbre eső területein. A 18. századig a bútorkészítés és a bodnármesterség a kassai, a szepességi és a sárosi iparosok kiváltsága volt. A vidéki településeken az asztalosmesterség nem tudta megtörni a hagyományos ácsolt, faragott technikával történő, gyakran háziiparszerű bútorkészítés hegemóniáját. A 18. századi mezővárosi asztalosok a templomok festett mennyezetdeszkáinak készítésével biztosították megélhetésüket. A gömöri és a miskolci festőasztalos központok számos emléke lelhető fel a vidék templomaiban. Zemplén első asztaloscéhe Újhelyen 1771-ben, Borsodé pedig Miskolcon 1799-ben jött létre. Abaújban Mecenzéfen (1724), Gömörben pedig Jolsván (1798) léptek újabb céhek a régiek mellé. Borsodban a 19. század végéig csak Miskolcon volt asztaloscéh, majd ipartársulat. Zemplénben és Gömörben a 19. század elején újabb céhek jöttek létre, amelyek tagjai vásározó iparosok voltak többnyire, és a falvak lakosságát látták el festett bútorokkal. A miskolci asztaloscéh kisugárzó szerepe nagy jelentőségűvé vált a térségben. A városban tanult mesterek 22 településen űzték az ipart. A 19. század második évtizedétől a vásározó mesterek tevékenysége vált a céhen belül meghatározóvá. Közülük sokan vidékre települtek a 19. század végén, sajátos stílusú festett bútoraiknak közvetlen értékesítési lehetőséget keresve.