Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

BEVEZETÉS - A 18—19. századi iparfejlődés sajátosságai (Veres László)

Bi \ i ./.i ri'.s pés módozatait a céh tagsága maga határozhatta meg. Azonban fontosnak tartották az 1723. évi 74. törvénycikk betartását, amely szerint nemes foglalkoztathatott kontárokat. A céhlevelek módosításával a Helytartótanács a céhek monopóliumát igyekezett megtörni, mivel meggyorsította a mesterek felvételét és arra kényszerítette a céheket, hogy nyissák meg kapuikat az iparosok számának növelése és az iparcikkek olcsóbbá tétele érdekében. A 18. században megszerzett céhszabályzatokat megvizsgálva úgy tűnik, hogy az esetek túlnyomó részében Északkelet-Magyarországon nem hajtották végre az uralkodó rendeletét. A céhek továbbra is Kassától vagy ritkább esetben Lőcsétől kérték szabályzataikat. Ezeknek a szabályzatoknak jelentős része már korábban az uralkodó által megerősített privilégium volt, így szerkezetében és tartalmában többnyire megfelelt az előírásoknak. Ahol pedig ettől lényegesen eltért, ott erre való hivatkozással a supplikánsok a Helytartótanácshoz fellebbezhettek, többnyire a siker reményében. A 19. század elején kiadott céhlevelek már teljes mértékben az előírásoknak megfelelőek voltak. Északkelet-Magyarország 18—19. századi kézművesiparának fejlődése szoros összhangban állott a lakosság számának növekedésével, a fogyasztási cikkek divatjának változásával, valamint az életmód átalakulásával. A település népességének növekedésével párhuzamosan a megyeközpontokban, Zemplén, Abaúj, Gömör nagyobb városaiban jelentős számú iparosréteg alakult ki. A II. József-féle népszámlálás idejére Kassán az iparból élők számaránya megközelítette a 40%-ot. A gömöri bányavárosokban átlagosan 25—30% körüli volt az iparosok létszáma. Zemplénben Ujhely és Patak kivételével — ahol általában a lakosság harmada volt kézművesiparos —, a mezővárosokban a 17. századi arányok merevedtek meg, 20—25%-os szintű fejlődésen ment keresztül Borsod vármegye kézművesipara. A céhes iparok több mint 90%-a a megye legnagyobb településén létezett. Vidéken elvétve alakult céhszervezet. Miskolcon kívül csak Szendrőn és Ónodon volt csizmadiacéh és egyes adatok szerint Sajószentpéteren volt egykor a vargáknak iparos szervezete. Miskolc Borsodon belüli egyeduralkodó szerepét kitűnően illusztrálhatjuk egy 1770-ből származó iparos összeírással, amely szakmánkénti felsorolásban veszi sorra az iparosokat, a céhes és céhen kívüli mestereket egyaránt az alkalmazott segédekkel együtt. A jelzett évben a városban élő iparosok 47-féle mesterséget űztek. 479 volt a céhes iparosok száma, 337 pedig a céhen kívülieké. Az iparból élők számaránya a gömöri bányavárosokéval, Zemplénben pedig Új helyével, Patakkal volt azonos szintű, vagyis 25-30% körüli. A térség kézművesipari struktúrájának vizsgálatából levonható az a következtetés, hog) a 18. században Kassán kívül is jelentőssé vált az építőipar, meghonosodtak a faipar szolgáltató jellegű szakmái, és a divat változása miatt komoly szerkezeti változások következtek be a textil- és a bőriparban. Kassa—Rimaszombat vonalától délre felbukkannak az olyan luxuscélokat szolgáló iparágak, mint az órás vagy az ötvös. A 18. századig Borsodban és Alsó-Zemplénben — lévén a terület határvidék —, számottevő világi építkezés nem folyt. Az erődítési munkákhoz Kassáról és Eperjesről hívtak hozzáértő iparosokat. A Rákócziak első-