Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

RUHÁZATI IPAR - Takácsok, vászonfehérítők és kelmefestők (Gyulai Éva)

A szövőiparhoz szorosan kapcsolódott a vászonfehérítés művelete, amelyet - nagy vízigénye miatt — folyópartra kellett telepíteni. A fehérítést végzők nem tömörültek ugyan céhekbe, de mesterségüket mégis önálló szakmának tartották. A víz menti helyeket már a 18. század elejétől Rozsnyó bányaváros tanácsa jelölte ki a vászonfehérítőknek éves díj fejében, 1703-ban ezer sing vászon után évi 60 dénárért, sokszor a szűrkallók mellett dolgoztak, mivel a kallók kádjaiban lúgozták a vásznakat, sőt a kallómalmokban végül kallatták is. A vászonfehérítők összevásárolták a falusi vásznakat, majd fehérítés után eladták.

40 Miskolcon a Szinva partján működtek a vászonfehérítők a 18—19. században, működésüket ma is utca őrzi. A vászonfehérítéshez hasonlóan, a festés, kékfestés is a textíliák minőségét, esztétikai értékét növelte, a kékfestés a mintadúcokkal mintákat is nyomott a vásznakra. Festéssel mind a gyapjú-, mind a növényi anyagból szőtt textíliákat festették, a posztót azonban legtöbbször a posztósok, csapók színezték, s a céhes iparosok inkább a vászonfestést művelték. A kelmefestés képviselői még a fejlett szabad királyi városok szövetségében is viszonylag későn tömörültek céhbe, iglói, eperjesi, lőcsei és késmárki festők 1608-ban városközi céhet hoztak létre.

41 Kassa festőcéhe 1725-ben új szabályzatot szerez. A kevésbé fejlett északkelet-magyarországi régióban csak a 18. században jelennek meg a festők, s a 19. század elején alakítanak céhet. Az egyik legkorábbi festő árszabást Abaúj vármegye szerkesztette meg Kassán, 1744-ben. A limitációból kiderül, hogy a festők nemcsak festéssel, hanem mángorlással is foglalkoztak, egy vég gyolcsot 12 dénárért mángoroltak. Ezen felül festettek kék vásznat, vörös, zöld, sárga, sőt egyéb színű festékkel is dolgoztak. A feltehetően széles, sodrott zsinórokból kötött övet kékre és más színekre is befestették. A mángorlók a kisimított vásznat végbe hajtották, Gömörben 1777-ig „singre", vagy 1 sing szélességben, ettől kezdve azonban rőfre kellett hajtogatniuk,

43 s így árulták a piacokon, majd a paraszti háztartásokban azután így tárolták a festett vászonvégeket. 1809-ben több szűrposztó-készítésről híres gömöri mezőváros, Nagyrőce, Ratkó, Csetnek és Kövi kelmefestői kaptak együttesen céhszabályzatot az uralkodótól, 1817-ben Jolsva festőcéhe is királyi kiváltsággal alakult meg.

44 Rozsnyón is létesült kelmefestőcéh a 19. század elején, ónpalackján kötényes, csizmás mester látható a festőkád előtt, kezében hosszú rúddal és német felirattal (Es lebe die Ersame Schwar\ und Schön Ferber Zunft %u Rosenau 1822) amely szerint magukat „feketefestőnek" illetve „szépfestőnek" hívták a rozsnyói kelmefestők, ahol a szépfestés a színes festést jelenti.

45 A pamuttal kevert gyolcs, illetve a takácsok szőtte lenvászon, a házi len- és kendervászon festését már a 18. században is több színre vállalták a festők Gömör megye 1777. évi festőknek és mángorlóknak előírt árszabásában az alábbi szolgáltatások szerepelnek: „egy vég 20 rőfös gyolcs mángorlása: 20 garas, 1 rőf kék vászony festése: 4 Kékfestő bordűrminták szöggel kivert nyomódúcai. A kalászos a miskolci Minnich m/lhe/yből, a bimbómintás a putnoki Polónyi műhelyből s^árma^ik (Miskolc, HOM)