Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

RUHÁZATI IPAR - Takácsok, vászonfehérítők és kelmefestők (Gyulai Éva)

garas, veres-zöld-sárga és más festék: 3 garas, fekete: 1 % garas. Öv festése 1 font 24 garas".

46 A 19. század elején Abaújszántón, Miskolcon és Kassán működnek a királytól kapott szabályzattal festőcéhek.

47 A kékfestésnek a parasztság körében dívott divatja szinte minden nagyobb mezővárosban igényelte a festőműhelyeket, 1848-ban Sátoraljaújhelyen 4 festő működött.

48 A vászonfestés legfontosabb alapanyaga a keleti indigó és az Európában is honos festőberzseny, s ezek drágasága miatt a festők időről-időre próbálták limitált áraikat megemeltetni. 1810-ben Gömör-Kishont vármegye festői az indigónak 60—70 rhénes Ft-ért vették fontját, míg a berzseny mázsájának piaci ára majdnem 300 Ft volt.

49 A drága anyagok, a magas rezsiköltség, tőkeigény miatt a festők a 19. századi céhes társadalom elitjéhez tartoztak, s 1814-ben az egri vármegye képviselői szerint „a tímárok, csapók és festők kik a többi mesteremberek között leginkább s leghamarább szoktak meggazdagodni".

30 Miskolcon a 18. század második felében több kékfestő is működött „festő pecséteket", vagyis kékfestődúcokat használva mesterségéhez, köztük több idegen, ekkor azonban még önállóan, céhen kívül festették a környékbeli falvak háziiparában szőtt vásznakat. Köztük volt egy lengyel vállalkozó, Jakub Andzry Kwasniewsky, aki 1780-ban telepedett le, hogy egy Szinva-parti telken textilfestőműhelyt rendezzen be, vállalkozása azonban tönkrement, hitelezői házát és műhelyét elárverezték, amelyet később szintén egy céhen kívüli iparos, Graff János kalaposmester vett meg.

51 A 19. század elején 9 felső-magyarországi vármegye árszabásában már a dúcokkal festett tarka, virágos vásznak is megjelennek: „fejér és világoskék virágú tarka vászon festése", illetve a paraszti viselet jellegzetes darabja is: „fajin setétkék kötőnek festése".

52 Fokkor már jóval több festő van a városban, s 1822-ben 18 miskolci mester fordul Borsod vármegyén keresztül a királyi kancelláriához, hogy önálló céhet alapíthasson. A miskolci festők kérelmükben elmondják, eddig kénytelenek voltak az eperjesi festőcéhbe beállni, s az anyacéhvei való kapcsolattartás igencsak megnehezítette és megdrágította működésüket. A szabályzat tervezetében az inasnak 4 év tanulóidőt szabnak, mivel a 3 év elégtelen, ugyanis a gyarmatokról származó festékek, amilyen az indigó is, igen drágák, ha a legény nem érti jól mesterségét, óriási károkat okozhat a festék pazarlásával. A miskolci festők megkülönböztetnek váltófestést és hetivásári festőmunkát, az előbbi a hozott vászon megrendelésre való festését, az utóbbi a kész festett véo-ek piacra vitelét jelenti. Egy mester egyszerre csak egy inast tarthat, de a céhen kívüli versenyt is korlátozzák, ugyanis mind a felföldi festők, mind a rossz minőségű - felföldi — vásznakat felvásárló és azokat a piacon áruló ún. „gyolcsos asszonyok" eltiltását kérik a vármegyétől. A vármegye azonban, úgy ítélve, hogy a miskolci céhbe a környező mezővárosokban, Sajószentpéteren, Sajókazán, Mezőkeresztesen élő festőknek is szándékukban van beállni, a polgárosodás jeleként Rámás kötőre való bordűrminta a mezőkövesdi Füfceskúti kékfestőműhely bői (Miskolc, HOM)