Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

RUHÁZATI IPAR - Takácsok, vászonfehérítők és kelmefestők (Gyulai Éva)

Takácsok, vászonfehérítők és kelmefestők A céhes kézműiparban egyetlen más mesterség sincs, amely annyira kötődne a háziiparhoz, mint a vásznakat előállító takácsipar, hiszen alapanyagát, a lent és kendert a paraszti gazdaságok állították elő, s ezek feldolgozása, a fonál elkészítése, illetve vászonná szövése a legújabb korig megmaradt az egyik tipikus paraszti, főként női mesterségnek. A kézműipar ezért a finomabb, esetenként szélesebb, fehérebb, pamutot, gyapotot is felhasználó speciális, illetve festett vásznakkal, a barhenttel, a gyolccsal vehette fel a versenyt a háziipar termékeivel szemben. Bár a gyapjú alapanyagú posztót is szőtték, a kora újkorban lehanyatlott posztószövés mestereit inkább posztósoknak nevezték a korban, s takács gyűjtőnévvel a vászonszövőket illették. A kassai takácsok céhe 1481. évi artikulusa szerint azonban a vásznak mellett a mesterenként engedélyezett három szövőszék egyikén barhent és lenvászon mellett darócot, vagyis gyapjúszövetet szőttek.

1 A vásznak fehérítése és festése a középkortól a takácsok feladata, sőt privilégiuma volt, a színes vásznak divatjával, illetve a technika fejlődésével azonban a specializáció létrehozta a vászonfestés, kékfestés mesterségét, amely ugyancsak elválaszthatatlan volt a háziipartól, hiszen a festők nemcsak a céhes takácsok termékeit színezték, hanem a céhük vonzáskörzetébe tartozó parasztság házilag előállított vásznait is. Az észak-magyarországi régióban a királyi privilégiumok alapján már a középkorban Kassa kiváltsága lett az import pamut- és a lenfonál segítségével készült jó minőségű barhent szövése.

2 Hasonló kiváltságot élvezett a város a vászonfehérítésben is. Kassa a 16-17. században is megőrizte vezető helyét a takácsiparban, takácsai iparuk mintaadó mesterei voltak. A 15. században alapított és 1481-ben magyarra is lefordított városi kiváltságot nyert céhük, Magyarország egyik legnagyobb múltú társulata 1697-ben új szabályzatot készít, amelynek fennmaradt a piszkozata. Az artikulusok még mindig csak 3 szövőszéket engednek meg a kassai takácsmesternek, s a vászon méretét is meghatározzák, a barhentbársony esetében a bécsi mértékeket írják elő: „ne tartson 3 szátvánál többet, az egyiken csináljon vásárra vak) abroszokat, a két másikon szűhet parchentjet] vagy diktat, négynyüstöst, avagy parchcntbársont, harmadikon pedig csináljon,