Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

RUHÁZATI IPAR - Takácsok, vászonfehérítők és kelmefestők (Gyulai Éva)

amit akar". A méretet is meghatározták, az első szövőszékén 5 fertály, a másodikon 1 sing szélességű legyen a vászon, a barhent pedig olyan széles és hosszú legyen, mint Bécsben.

3 A felső-magyarországi városszövetség céhszervezetében a kassai takácscéh is vindikálta magának a főcéh (archicaeha textorum) státusát, ebben a céhszövetségben és a szepesi, Sáros megyei városok: Eperjes, Bártfa, Lubló, Podolin, Késmárk, Leibitz, Lőcse, Igló, Szepesváralja mellett a céhes ipar gömöri központjai: Rozsnyóbánya, Csetnek, Jolsva, sőt a Zólyom vármegyei Breznóbánya céhei is részt vettek. A társulás, de főként Kassa igyekezett joghatóságát szélesíteni, ezért léphetett fel 1754-ben a kisszebeni takácsok ellen, mert a kisszebeni mesterek a főcéh tudta nélkül alkalmaztak inast, szláv nevén hudlart. A főcéh végül kiegyezett a kisszebeniekkel, s megengedte, hogy - hasonlóan a többi céhhez — ők is szabadon tartsanak inasokat, ezért visszavonta a korábbi kiközösítő oklevelet, s a kisszebeni takácsok a továbbiakban a kassai céh pecsétje és engedélye nélkül is eljárhattak.

4 A kassai takácscéh latinul vezetett jegyzőkönyve szerint 1755 és 1792 között évenként csak 1 tagot vettek fel maguk közé. 1771-ben Kriszt János céhmesteren kívül csak 8 mester volt a céhben. (Maday, Czimermann, Romancsik, Paumilner, Giliarsky, Posch), 1809-ben 11 tag volt. 1808-ban németül jegyeztek be, 1830-ban magyarul, 1831—1833 között a kiadásokat szlovák nyelven írták be, az utolsó bejegyzés 1868-ból való.

5 A kassai takácscéh tagjai azonban még a 18. század végén is jórészt németül beszéltek, s az 1779-ben vésett pecsétnyomójukon a pajzstartó oroszlánok által tartott pajzson a hármas vetélő látható, a pajzs alatt pedig a takácsok másik jól ismert eszköze, a takácsborda, felirata: WEBER ZECH IN CASCHAV 1779.

6 Kassán kívül Abaúj vármegyében bizonyosan működött Mecenzéfen is takácscéh, amelynek szabályzata 1688-ból való.

7 Jászó és Mecenzéf takácsai együtt kaptak kiváltságot uruktól, a jaszói préposttól 1689-ben, céhük védőszentje: Mária fogantatása.

8 Jászó takácsai már korábban is éltek saját szabályzattal, melyet 1630 körül a kassai tanácstól nyertek el 20 RFt lefizetése mellett,

9 feltehetően ezt újítja meg az egyházi birtokos. A gönci takácsoknak is földesúrnőjük, özv. Thurzó Kristófné Erdődy Zsuzsanna ad szabályzatot az 1630-as években, akik azonban nem akartak a szabályzatban lefektetett módon szőni, ezért 1694-ben a mezőváros főbírájához fordultak, aki a 8 helyi takácsnak kiadta az új artikulusokat. Zemplénben a homonnai takácsok, hasonlóan a többi korai felső-zempléni céhhez, földesuruktól nyerték kiváltságukat a 17. században. Homonnai Drugeth Zsigmond 1679-ben magyar nyelvű kiváltságlevelet ad nekik. A céhlevél szerint a takácsok már korábban is bírtak artikulusokkal, de az a kuruc támadáskor elégett, ezért kérnek újat uruktól. 1682-ben a céhlevél alján Homonna mezőváros is megerősíti kiváltságukat a többi 7 homonnai céh (szabó, varga, Kassai takácscéh pecsétje (Kassa, VSM)