Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
BEVEZETÉS - Régiók és kézművesség a török kori Északkelet-Magyarországon (Gyulai Eva)
mecenzéfi kovácsok céhe a 17. század közepén jött létre, s tagja lett a felsőmagyarországi városszövetség szervezetének. A gömöri gyapjúművesség (sőt a fazekasipar is!) hasonlóan meghatározó szerepet játszott a kora újkori Felső-Magyarország iparában és munkamegosztásában, mint a fémművesség, s ugyancsak helyi alapanyagra, a vidéken termelt gyapjúra települt. A szűrszabómesterséget a régió városaiban, Rimaszombaton, Jolsván, Rozsnyón, Csetneken, Ratkón már a 17. század elejétől céhes keretek között művelik, igaz, ekkor még egy céhben dolgoznak a finomabb, külföldi posztót feldolgozó szabók a helyi gyapjúból a gömöri kallómalmokban előállított durvább alapanyagból dolgozó szűrszabókkal. Mind a gömöri szűrcsapók terméke, a végekben árult szűrposztó, mind az ebből varrt paraszti viselet, a szűr olyannyira jellegzetes termék lesz, hogy ezeket a városok nevén árulják a felső-magyarországi vásárokban Gömörtől Zemplénig: „rozsnai, josvai, szombati, ratkai". Egyébként Gömörön belül is létrejön bizonyos regionális munkamegosztás, Rozsnyó (korabeli nevén: Rozsnyóbánya) mint németek lakta, de lassan elmagyarosodó bányaváros fogadja be és műveli leginkább az elit szakmákat, így a gombkötők, kalaposok mesterségét is. Rozsnyó és a környékbeli gömöri mező- és bányavárosok céhei általában az „Ótvaros" szövetségéhez csatlakoznak, de éppen Rozsnyó az, amely igyekszik a céhszövetségben játszott akwetett szerepén változtatni, így többször szembefordul Kassa céhmestereivel. Ugyanezt a célt szolgálhatja, hogy szabó céhének a pozsonyi szabók középkori eredetű céhlevelét szerzi meg, s ezzel egyedülálló módon alsómagyarországi szabályzatot használ a 17. századi Felső-Magyarországon. Míg Zemplén és Gömör számos mezővárosában több céh is létesült a 17. században, Borsodban alig működtek céhek a kora újkorban. Kivételt szinte csak a vármegye legfontosabb mezővárosa, Miskolc képez, amely a Mohácsot megelőző évtizedekben három jellegzetes mezővárosi iparágban (mészáros, szabó, y r arga) is eljut a céhes szerveződésig. A 17. században újabb cenek is létrejönnek Miskolcon, köztük a csizmadiáké, amely a vargáktól való elválással a nemesi és katonai elit igényeit van hivatva kiszolgálni, majd 1702-ben egy elit iparág, a gombkötőké is megalakul, s ezzel a város a régió legfontosabb kézműipari központja lesz, igaz, Borsod két fontos végvárában, Ónodon és Szendrőn is működnek kézművesek, sőt a ruházati ipar kezdetleges céhei (szabó, csizmadia) is létrejönnek, ezek azonban nem vehetik fel a versenyt a miskolci mesterekkel. Miskolc középkor végi céhei a város földesurától, az uralkodótól nyerték kiváltságaikat, a 17. századi hanyatlásra jellemző azonban, hogy a miskolci szabók az egri szabók szabályzatával újítják meg társulatukat, s így nem tartoznak Kassa, illetve a felső-magyarországi városszövetség hatókörébe, gombkötőiknek azonban már a kassai céh szabályzatát kérik. A Hódoltság peremvidékén fekvő Miskolc mint egyedüli céhes központ minden bizonnyal egész Borsodot ellátta termékeivel, vonzáskörzete azonban nem nyúlt túl a szűkebb régión. Sajátos, köztes szerep jut az Abaúj vármegyei Göncnek a kora újkori regionális iparban. A zempléni kézműipari centrumok, Patak-Hegyalja és Kassa között „félúton" fejlődött ki a lengyelországi kereskedelmi út
